Mindig a legjobbat akartuk, ám végül mégis úgy sikerült, ahogy mindig

– mondta egyszer a Szovjetunió működéséről Viktor Csernomirgyin volt orosz miniszterelnök. Akár a szovjet Hold-programról is beszélhetett volna: Moszkva azt tervezte, hogy már 1967-ben, a nagy októberi szocialista forradalom ötvenedik évfordulójának évében embert küld a Holdra, ám a Luna-programot a mai napig nem sikerült megvalósítani: miután kudarccal végződött az N1 hordozórakétával végzett mind a négy indítási kísérlet, Moszkva 1974-ben felfüggesztette a próbálkozásokat.

A kudarc egyik fő oka az volt, hogy míg az USA-ban egységes csapat dolgozott a holdra szálláshoz szükséges F1-es rakéta kifejlesztésén, a Szovjetunióban általában tucatnyi – volt olyan időszak, amikor 33 – tervezőiroda versenyzett egymással a Kreml kegyeiért.

Az N1 hordozórakéta

NASA

A helyzetet súlyosbította, hogy az űrprogram vezetője, Szergej Koroljov és a rakéták építésével megbízott Valentyin Glusko ki nem állhatta egymást – elsősorban azért, mert Koroljov amiatt került az 1930-as évek végén hat évre a gulágra, mert a nem sokkal korábban őrizetbe vett Glusko terhelő vallomást tett rá – s ezért a két tudós nem volt hajlandó együttműködni egymással. Koroljov ezért elérte, hogy Glusko helyett Nyikolaj Kuznyecov legyen a rakéta-főtervező, amivel csak annyi gond volt, hogy az új főnök ugyan nagyon értett a sugárhajtású hajtóművekhez, ám rakétát korábban még nem épített.

Fejletlen infrastruktúra

Tovább növelte a nehézségeket, hogy míg az amerikaiak képesek voltak a hatalmas hajtóművekből álló Saturn V hordozórakéta megépítésére, a szovjet technológia nem volt ennyire fejlett, s az N1-re ezért harminc, kisebb rakétamotort építettek. Ráadásul ezek a hajtóművek zárt ciklusúak voltak – szemben az amerikaiak nyílt ciklusú eszközeivel – ami azt jelentette, hogy a motorok hatásfoka ugyan jobb volt, mint a vetélytársé, ám az N1 sokkal instabilabb és kockázatosabb volt, mint az amerikai F1 hajtómű.

aerospaceweb.org

Ráadásul az 1960-as évek első felében hatalmon lévő szovjet pártfőnököt, Nyikita Hruscsovot inkább a harcászati rakéták fejlesztése, s nem a holdra szállás érdekelte, amikor pedig mégis foglalkozott égi kísérőnkkel, akkor Koroljov vetélytársát, Vlagyimir Cselomejt bízta meg a Hold-program vezetésével. Cselomejnek ugyanakkor kevés gyakorlata volt a rakétaépítés terén, ezért a csapat nagyon lassan haladt a fejlesztéssel.

Amikor 1964-ben Leonyid Brezsnyev vette át a hatalmat Hruscsovtól, Koroljové lett a Hold, ám az N1-es hordozó eszköz komoly fejlesztése csak 1966-ban kezdődött meg, évekkel az amerikai F1-es után.

Koroljov azonban egy rutinműtét során meghalt 1966-ban, s székébe addigi helyettese, Vaszilij Miskin ült bele. Miskin pedig nem rendelkezett olyan tekintéllyel és politikai kapcsolatrendszerrel, mint Koroljov, így újra kiéleződött a színfalak mögötti élet-halál harc.

1969 februárjára azért mégis elkészült az első N1 rakéta – úgy, hogy a kis hajtóművek egy részét az indítás előtt nem is tesztelték megfelelően – ám a kilövés kudarcot vallott: néhány másodperccel a kilövés után sorra leálltak a hajtóművek, s az N1 harminc kilométerre a bajkonuri űrközponttól a földbe csapódott.

Sokkal rosszabbul sikerült a második, júliusi teszt: az N1 szinte az indítás pillanatában kigyulladt, majd ezt követően visszaesett az indítóállásra. A kis atombomba erejének megfelelő robbanás – 2300 tonna üzemanyag volt a tartályokban – romba döntötte az egész környéket, s emiatt a program kétéves késedelmet szenvedett.

Nagyon akartuk a sikert, ám minden esélyünk elveszett, amikor a rakéta az indulás után öt másodperccel megsemmisült

– írta naplójában a szovjet űrhajósok felkészítését koordináló Nyikolaj Kamanyin, aki ekkor, 1969 júliusának első napjaiban tudta, hazája elvesztette a „Hold-versenyt”.

Rabolt pénzen

Bár az amerikaiak 1969. július 20-án elérték a Holdat, Moszkva ekkor még nem adta fel a fejlesztést: 1971 novemberében indították a harmadik N1-et, ám nem sokkal a start után ez a hordozóeszköz is megsemmisült. Működött viszont a propagandagépezet, a moszkvai rádió nemzetközi adásában úgy kommentálták az amerikai holdra szállást, hogy az

a fejlődő országok népeitől elrabolt vagyon őrült elszórása volt.

A szovjetek még egyszer próbálkoztak, ám az egy évvel későbbi kilövés ugyancsak kudarcot vallott: az N1 még két percet sem repült, amikor felrobbant.

A szovjet Hold-programot 1974-ben függesztették fel, s 1976-ban állították le hivatalosan is, ekkorra a holdra szállás már világszerte jóval kevésbé volt érdekes, mint az Apollo–11 repülése idején.

Az alábbi videót az Apollo–11 személyzete készítette 1969. július 20-án a Holdon, amint az éppen landolt amerikai holdkomp mögött áthalad a Luna–15 szovjet holdszonda, amely végül kudarcot vallott és becsapódott:

A szovjet kudarcot egészen Mihail Gorbacsov 1985-ös hatalomra jutásáig államtitokként kezelték, s a világ csak a peresztrojka idején ismerhette meg a részleteket. „A titkolózásra azért volt szükség, hogy senki se tudjon megelőzni bennünket. Amikor pedig már megelőztek minket, azért kellett tovább megőrizni a titkokat, hogy senki se tudja, meg lettünk előzve” – írta már a Peresztrojka éveiben Jaroszlav Golovanov, a Komszomolszkaja Pravda újságírója.

Érdekes csavar, hogy az amerikaiak végül megvásárolták a megmaradt szovjet rakétahajtóműveket, s elámultak, mennyire jó megoldásokat használtak a szovjetek. Az amerikaiaknak sikerült megoldaniuk a stabilitási gondokat, s az amerikai űrhivatal, a NASA felhasználta a tanultakat az RD-180-as hajtóművek kifejlesztésekor. Ezeket a hajtóműveket jelenleg az Atlas V nehézrakéták meghajtására használják.