Techet Péter: Kelet-Németország még Kelet-Európa?

Baj volna-e, ha egy ellenzékben lévő Fidesz huszonhárom százalékot szerezné egy választáson, és ezt követően az összes többi párt kizárná a vele való együttműködést? A jelen helyzet ismeretében aligha gondolna erre a lehetőségre bárki is aggodalommal. Pedig e sorsban osztozik számos nyugat-európai ország rettegettnek gondolt szélsőjobboldali pártja. És amikor ugyanilyen helyzet áll elő a keletnémet tartományokban, azonnal a német újraegyesülés bukásáról, széljobb veszélyről ír mindenki – és arról, lám hiába a harmincévnyi nyugati pénzügyi támogatás, mégis ott tartanának, mint a magyarok vagy a lengyelek. De tényleg ott tartanak?

Múlt vasárnap lezajlott az utolsó idei tartományi választás is az egykori NDK területén. Brandenburg és Szászország után most Türingia miatt is felsikoltott a német közélet: jobbratolódás, orbanizáció. Igen, az euróellenesből mára EU- és idegenellenessé lett Alternatíva Németországnak (AfD) párt mindhárom keletnémet tartományban húsz százalék felett szerzett, mindenütt majdnem meg is tudta duplázni korábbi eredményeit. Ez azonban még nagyon messze van attól, hogy magyarországi állapotokról kellene beszélnünk.

A szavazatok negyede-ötöde sok, de nagyon kevés a többséghez képest. Márpedig a többség mindegyik keletnémet tartományban az AfD ellen szavazott, a liberális demokráciát nem megkérdőjelező jobb- és baloldali pártok hetven-hetvenöt százalék felett teljesítettek. Gyakorlatilag ma a keletnémet tartományokban a szélsőjobboldal annyira erős, amennyire bármely nyugat-európai országban is jelen van. Az, hogy a nyugatnémet területekről nézve, ahol az AfD még mindig kis- és középpárt, elborzasztó ez a látvány, legfeljebb azt mutatja, hogy a nyugatnémet politikai valóság tér el a nyugat-európai átlagtól. A szász, brandenburgi vagy türingiai széljobb megerősödésének számai messze nem a magyarországi eredményeket idézik – sokkal inkább emlékeztetnek arányaiban Hollandiára, Svédországra, Ausztriára vagy Franciaországra.

Ahelyett, hogy orbanizációról beszélnénk, a keletnémet eredményeket éppen ezért sokkal inkább sikerként is láthatjuk. Ellentétben Magyarországgal és Lengyelországgal, ahol a szélsőjobboldal még többségben és kormányon van, a volt NDK területén se többséget, se kormányzati szerepet nem tudott szerezni – pedig az idei évre a német közvélemény ezekkel a félelmekkel fordult rá. Ez pedig igenis a német újraegyesülés sikere. Anélkül bizonyosan az AfD is már rég kormányzó erő lenne Drezdában, Potsdamban vagy Erfurtban.

Persze botorság lenne az AfD eredménye láttán ujjongani. Mert miközben összeurópai összehasonlításban a keletnémet helyzet nem kirívó, az AfD helyi jó szereplése és radikalizmusa a belnémet eltéréseket nagyon is látványossá teszi. A keleti és a nyugati tartományok között – minden gazdasági segítség és politikai intézményváltás ellenére – valóban fennállnak olyan különbségek, amelyek miatt lehet hasonlóságokat is látni esetleg Szászország és Magyarország között.

Mindennek sokszor olyan társadalmi okai vannak, amelyeket nem lehet eleve harminc év alatt se korrigálni – ennyiben a keletnémet tartományok is posztkommunisták maradtak. A nyugatnémet területeken az amerikai megszállás katonai és a hatvannyolcasok kulturális nyomása a hetvenes évektől olyan társadalmi változásokat (akár csak a múlttal való szembenézést) kényszerített ki, amelyek miatt valóban mások az érzékenységek, a tűréshatárok Münsterben, mint Chemnitzben. A keletnémet területeken a szélsőjobb erősödését a társadalmi szövet, a civilszféra kommunizmus alatti szétroncsolása is segíti. Ennek egyik fontos jele például a vallásosság teljes hiánya a volt NDK területén. A nyugatnémet hétköznapokban az egyházak a mai napig fontos igazodási pontot jelentenek: társadalomnevelő hatásuk miatt egy sokkal élénkebb és éberebb civilszféra létezik. Mindez a posztkommunista keletnémet területeken hiányzik. Az AfD retorikájában is megjelenő politikai kereszténység ugyanis csupán – ahogy a magyar kormánypártnál is – a fajvédelem történelemből ismert elfedését szolgálja.

Noha Németország alig ötöde lakik csak valamely keletnémet tartományban (Berlint nem számolva), az AfD erősödése képes lehet a hangulatot az egész országban megváltoztatni. Ezért kell egyrészről higgadtan látni: nincs szó orbanizációról, a keletnémet tartományok többsége legalább a szavazóhelyiségekben a liberális demokrácia mellett áll ki. Másrészről viszont a keletnémet területeken is segíteni kell azon folyamatokat, amelyek a nyugati tartományokban bő hatvan éve elindultak. Az újraegyesüléssel a keletnémet tartományokban is kiépült a liberális demokrácia intézményhálózata, a városok is megszépültek, és mára a kilencvenes évek tömeges munkanélküliségének emléke is halványodik, a többség elégedett az életével. Azonban hiányzik az a társadalmi tudatosság, amely az elért eredményeket megvédeni képes. Ebben – és nem a széljobb eredményének arányaiban – hasonlít még mindig a keletnémet valóság a kelet-európaira, és tér el azon nyugat-európai országoktól, ahol szintén nem kap amúgy kevesebbet a széljobb, mint múlt vasárnap Türingiában.

A szerző a New York University vendégkutatója, az Azonnali főmunkatársa. A német szélsőjobboldallal a HVG holnap megjelenő száma is foglalkozik.