Második Margaret Thatcherré akart válni, de csupán második Anthony Eden lett belőle. Theresa May brit konzervatív miniszterelnök azt szerette volna, ha nőként ezen a poszton úgy vonul be a történelembe, mint akinek a sikerei vetekednek a Vasladyével. Ehelyett a múlt héten úgy jelentette be, hogy június 7-én távozik pártja éléről, s amint megtalálják az utódját, a kormányfői posztot is átadja, hogy sokan máris megszavazzák neki a történészek és közvélemény-kutatások által a XX. és XXI. század brit miniszterelnökei között Eden által elfoglalt sikertelenségi mélységet. Míg Edennek a sors sodorta az útjába a szuezi válságot, May a maga krízisét, a Brexitet az elődjétől, a politikai katasztrófát hozó népszavazást felelőtlenül kiíró, majd az EU-ban maradás mellett lagymatagon kampányoló, s az eredmény láttán gyorsan lelépő David Camerontól örökölte. Aki versenyben van vele a XXI. század eddigi legrosszabb brit miniszterelnökének címéért.
HVG
Az amúgy eredetileg szintén a maradás mellett álló May azt hitte, tudja, mit vállal, és a referendumon kinyilvánított népakarat hű végrehajtójaként kivezeti országát az EU-ból. Csakhogy soha nem talált ki a labirintusból, s ahol lehetett, megnehezítette a saját dolgát. Kormánya Brexit-párti szószólóinak elhitte, hogy a kilépés egyszerű és viszonylag fájdalommentes lesz, s megpróbált keményen alkudozni Brüsszellel. Rá kellett azonban jönnie, hogy ezekből semmi sem stimmel. Elképesztően bonyolult 46 évi tagságot lebontani egy olyan gazdasági integrációban, amelyet a tőke és a munkaerő szabad mozgása és a vámmentes egységes piac, valamint a 28 országot egybefűző gyártási és logisztikai szálak hálózata jellemez. Amikor May sorban kénytelen volt kompromisszumokat kötni Brüsszellel, és fölmerült az is, hogy Nagy-Britannia minden megállapodás nélkül kizuhan az EU-ból, akkor azzal kellett szembesülnie, hogy a Bank of England becslése szerint ezért a gazdaság – az óhatatlanul fellépő káosz következtében – három év alatt a GDP 4,75 és 7,75 százalék közti zsugorodásával fizethet.
HVG
| Theresa May vesszőfutásának kronológiáját |
| ebben az összeállításban idézheti fel. |
De nem járt jobban azzal a kilépési megállapodással sem, amit végül a tavalyi év végén sikerült tető alá hoznia. Az alsóházzal háromszor is megpróbálta elfogadtatni: az első alkalommal történelmi szavazattöbbséggel utasították el a dokumentumot, de nem volt kicsi a második és a harmadik vereség sem – May a borítékolható negyedik fiaskótól meghátrálva jelentette be a lemondását. Bakot lőtt akkor is, amikor 2017-ben azért hozta előre a választást, hogy megerősített pozícióból vigye végig a Brexitet. Ehelyett teljesen elhibázott – személyes ballépéseivel is tarkított – kampány után a konzervatívok kisebbségbe kerültek. Más partner híján May az észak-írországi protestáns Demokratikus Unionista Párt (DUP) támogatására szorult. Ezzel még világosabbá tette, hogy ha a gazdasági okok nem zárnák elég szorosra a kormányát, pártját és őt magát is foglyul ejtő csapdát, akkor ott van egy politikai is: az Egyesült Királysághoz tartozó, azzal együtt az EU-ból kilépő Észak-Írország, valamint az EU-tag Írország közti határ kérdése, aminek visszaállítása a több évtizedes vérfürdőt lezáró 1998-as nagypénteki békemegállapodást is fenyegeti.
May miniszterelnöki tevékenysége megosztotta az országot, pártját és a kormányát is, utóbbiban a miniszterei szinte forgóajtón jártak ki-be, s többen mondtak le, mint Thatcher, illetve a munkáspárti Tony Blair egy évtizedet meghaladó hivatali ideje alatt. Nem segített neki, amikor a Thatcheréhez hasonló keménységet akart magára erőltetni, de abból sem jött ki jól, amikor lazának próbált mutatkozni, mint amikor a 2018-as birminghami tory konferencián a Dancing Queen zenéjére táncolt be a szónoki pulpitushoz (az ABBA-vonalat továbbvivő The Times napilap szerint onnan érkezett el a múlt pénteki Waterlooig). A divatot egyébként kedvelő, ám nyilvános megjelenésein jellemzően mereven viselkedő kormányfőt gyilkos humorral Maybotnak nevezték el, aki egyszer mutatott emberi esendőséget: amikor a távozásának bejelentésekor sírással küszködött.
A konzervatívok szabályai szerint két alsóházi képviselő támogatása szükséges ahhoz, hogy valaki bejelentkezzen a pártvezéri s egyúttal a miniszterelnöki posztra. A hivatalos nevezési időszak a június 10-ével kezdődő héten indul, ha két jelöltnél több van, akkor a frakció szűkíti le párbajra a listát, s a döntő szót a mintegy 120 ezer párttag szavazása mondja ki. Az máris biztos, hogy kettőnél többen lesznek, hiszen May volt és jelenlegi miniszterei egymás után állnak sorompóba, és a lehetőségért a konzervatívok történetében még nem látott tülekedés lesz.
Boris Johnson
AFP / Justin Tallis
A legesélyesebb a kormányfői ambícióit soha nem titkoló volt londoni polgármester és külügyminiszter, Boris Johnson, akit legalább annyian tartanak pojácának, mint tehetséges politikusnak – mindkettőre bőven rászolgált. Pályázik Michael Gove környezetvédelmi miniszter, aki egyszer már Mayt és Johnsont is elárulta, s magáról dicséretes önkritikával megjegyezte, bármi is az a karizma, neki nincs. Kormányfő lenne a külügyminiszteri poszton Johnsont váltó Jeremy Hunt, aki az EU-t a Szovjetunióhoz hasonlította, és szlovéniai látogatásán egykori szovjet vazallusként szólt a volt jugoszláv tagköztársaságról. Indul a Thatchert példaképének tartó Dominic Raab, aki csak néhány hónapig bírta a Brexit-ügyi miniszter posztján, mert túl puhának tartotta Mayt. Bejelentkezett a kormányt csak a napokban otthagyó Andrea Leadsom, aki a Cameron utódlásáért folytatott küzdelmet akkor vesztette el, amikor azt mondta, ő azért lenne jobb miniszterelnök, mert anya, míg May nem – akkori riválisa és későbbi főnöke egészségügyi okokból nem szülhetett. Nevezett Sajid Javid belügyminiszter is, aki szívesen bebizonyítaná, hogy egy sarki fűszeres lánya (Thatcher), egy középiskoláit levelezőn befejező irodista (John Major) és egy vidéki anglikán lelkész lánya (May) után egy bevándorolt pakisztáni buszsofőr fia is lehet a konzervatív párt vezére.
A pályázók egyvalamiben hasonlóak: mindannyian végig akarják vinni a Brexitet, ki megállapodással, ki anélkül. Függetlenül attól, hogy kezdettől fogva támogatták-e a kilépést, mint Johnson vagy Gove, vagy a maradás híveiből lettek a távozás bajnokai, mint Hunt és Javid. A kampányukban várhatóan leígérik a csillagokat is az égről, s fogadkoznak majd, hogy ők lesznek azok, akik, ha esetleg nem megállapodás nélkül léptetik ki Nagy-Britanniát az EU-ból, majd May által elérhetetlennek bizonyult kedvezményeket csikarnak ki Brüsszeltől. Ennek azonban kevés az esélye, hiszen az EU egy bizonyos határon túl éppúgy hajthatatlannak tűnik, mint ahogy a konzervatívok sem tudnak pártként és kormányerőként kilépni a 2016-os népszavazással felállított csapdájukból ebben az országban, amely mélyen megosztott, s olyan alsóházzal, amely képtelen bármilyen megoldás mellé többséget megszavazni.
