Sokan előszeretettel vádolják fasizmussal Donald Trumpot, és a hozzá hasonló autoriter hajlamú vezetőket, de a New York Egyetem történésze, Ruth Ben-Ghiat szerint – akinek a közelmúltban jelent meg autoriter vezetőkről szóló könyve a Strongmen: Mussolini to the Present (kb. Erős emberek: Mussolinitól a jelenig) címmel – fasisztának csak az 1920-30-as évek diktátorait és egypárti rendszereit szabadna nevezni, illetve legfőképp a területi hódítás Mussolinitől eredeztethető filozófiáját. A történésszel a Time magazin készített interjút.

Ruth Ben-Ghiat ebben beszélt arról, hogy Trump – akárcsak Vlagyimir Putyin orosz elnök vagy Orbán Viktor magyar miniszterelnök – a vezetőknek egy olyan új fajtájához tartozik, akik a demokratikus rendszereken belül működnek, de antidemokratikus módon igyekeznek azokat átalakítani.

Az erős vezetőkre kevésbé jellemző a népirtás, annál inkább a tömeges őrizetbe vételek, és ugyan másként használják a hatalmi eszközöket, de mindenképpen a szélesebb autoriter hagyományokból táplálkoznak. Teljes lojalitást követelnek, saját igényeikhez faragják a demokráciát, és nagyban támaszkodnak a macsó férfias fellépésre.

Az ilyen vezetők jellemzően azokban az időkben törnek fel, amikor valahol jelentős társadalmi előrelépés tapasztalható – akár a nemi egyenlőség, akár a szekularizáció, akár a rasszok közötti egyenlőség tekintetében –, és ez egyes csoportokban szélsőséges félelmet és dühöt kelt. Ezek a vezetők ráadásul jól fekszenek a konzervatív elitnél, amelynek körében ugyancsak jelentős a félelem attól, hogy nem a szerintük megfelelő emberek jogai teljesednek ki a társadalmak fejlődése során.

A történész szerint a mostani vezetők fontos előképe volt Mussolini, akinek demokráciát gyengítő lépései nagyon ismerősek, de Silvio Berlusconi korábbi olasz kormányfő is, aki „soha nem adta fel a demokráciát, de képes volt szinte az ujja köré csavarni”.

Az interjúban szó esett a modern dezinformációs törekvésekről, ami Ben-Ghiat szerint Putyintól ered, aki nem csak cenzorkodni akart, mint az 1920-30-as évek diktátorai, hanem információs zajjal összezavarni mindenkit. Ehhez pedig a XXI. század vívmányai – az információ villámgyors célba juttatásának lehetősége és a közösségi média – ad a kezébe eszközt.

Arról is beszélt a történész, hogy a magukat macsósan férfiasnak beállító erős vezetők előszeretettel tetszelegnek az áldozat szerepében, amivel nem csak az adott nemzet sérelmeit testesítik meg, de a feléjük irányuló védelmező ösztönt is kiváltják híveikből.

Az ilyen vezetők távozása után aztán kiüresített intézmények, fanatikusok által megszállt államszervezet és meggyengült társadalmak maradnak, ahol generációknak kell újra megtanítani, hogyan működik a demokrácia. Szerinte ez történt a kommunizmus bukása után is.

Ben-Ghiat azt is megmondta, honnan lehet felismerni az ilyen, a hatalmukat a jogrendszer gyengeségeit kiaknázva megszilárdító és a választások manipulálásával megtartó vezetőket: ha bármilyen módon, akár jószándékúan is, de azonosítják magukat az erőszakkal.