Alapvetően két eszközzel, győztes háborúk indításával, illetve az orosz polgárok életszínvonalának látványos javításával teremtette meg, majd állította helyre menetközben megkopott népszerűségét Vlagyimir Putyin orosz államfő. 1999 őszén, amikor gyakorlatilag ismeretlenként – a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) egykori vezetőjeként – a betegeskedő és népszerűségének utolsó morzsáit is felélő Borisz Jelcin államfő megtette őt miniszterelnöknek, egyből megindította a második csecsen háborút, és a frontokon elért győzelmekkel teremtette meg magának azt a támogatottságot, amely lehetővé tette, hogy 2000 tavaszán már az első körben megnyerje az elnökválasztást.

AFP / Pool / STR

Az ezredforduló utáni első évek az életszínvonal javulásáról és a közrend helyreállításáról szóltak: miközben elsősorban az olajár  elszabadulásának köszönhetően megugrottak az exportbevételek és ezzel párhuzamosan meredeken nőtt az orosz polgárok jövedelme, a hétköznapok ismét élhetővé váltak. Megszűntek a jelcini időszakot jellemző véres utcai harcok és leszámolások és úgy tűnt, Oroszország elindul a jogállamiság felé. Sok elemző akkor azt jósolta, a világ legnagyobb országa kiszámítható demokráciává válik, hiszen a jelcini évek rablóprivatizációja során meggazdagodott oligarcháknak immár érdekükben állt a törvényesség és átláthatóság, mert így megtarthatták vagyonukat.

Elszámolták magukat

Putyin azonban másképpen gondolta. A jelcini korszak oligarchái által szürke végrehajtónak ítélt és szánt államfő „önjáróvá” vált: leszámolt azokkal az oligarchákkal, akik azt hitték, még ők diktálnak – a legismertebb áldozat az egykori Jukosz-főnök, Mihail Hodorkovszkij volt, aki többéves börtönbüntetésének letöltése után külföldre emigrált – és Putyin milliárdossá és befolyásossá tette saját barátait, illetve bizalmasait, többek között a Rosszija Bank főrészvényesévé avanzsált Jurij Kovalcsukot, az olajkereskedelemben utazó Gennagyij Timcsenkót, vagy az utóbbi évek „sztárját”, az „államfő szakácsaként” becézett/csúfolt Jevgenyij Prigozsint.

A részleges elitváltás ugyanakkor – melynek során a Putyin iránt hűséget esküdött milliárdosok, például a Chelsea-tulajdonos Roman Abramovics megtarthatták a vagyonukat – nem tette sem átláthatóvá, sem demokráciává Oroszországot. Annyira nem, hogy a szovjet titkosszolgálat, a KGB méltó utódjának számító FSZB komoly gazdasági hatalomra is szert tett, a Jelcin idejét jellemző anarchia éveiben létrejött viszonylagos sajtószabadság pedig szinte teljesen elpárolgott. A parlamentben ugyan megmaradtak az ellenzékinek mondott pártok, ám a kommunisták, vagy a szélsőséges nézeteket valló Vlagyimir Zsirinovszkij vezette, se nem liberális, sem pedig demokrata liberális-demokrata párt (LDPR) a valóságban kiszolgálta a hatalmat.

Vlagyimir Putyin és Roman Abramovics 2005-ben

AFP / VLADIMIR RODIONOV

Az ország polgárait jó ideig nem érdekelte a szabadságjogok megkurtítása – ők annak örültek, hogy nyugodtan kimehetnek az utcára, a boltok pedig tele vannak megfizethető árukkal – az első viharfelhők 2011–2012-ben kezdtek gyülekezni, amikor az éppen miniszterelnöki tisztet betöltő Putyin elkezdett arra felkészülni, hogy visszavegye az államfői hatalmat Dmitrij Medvegyevtől. Az oroszok ekkor értették meg, hogy trükköznek velük és a hatalom azt készíti elő, hogy Putyin élete végéig a hatalomban maradhasson.

A nagyvárosokban komoly tüntetések kezdődtek, és bár a tiltakozási hullámot sikerült elfojtani, 2013 végére – részben amiatt, hogy a világválság elérte Oroszországot is, és véget ért a gyors növekedés – Putyin népszerűsége minden korábbinál mélyebbre süllyedt. (Ez azt jelentette, hogy az államfő tevékenységét jóváhagyók aránya hatvan százalékra esett. Ez ugyan magasnak tűnik, de egy olyan országban, ahol gyakorlatilag nincs politikai alternatíva, az elektronikus médiumok pedig azt szajkózzák, amit a hatalom hallani akar, a visszaesés a vezérbe vetett bizalom megingására utal.

Kenyér helyett cirkusz

Amikor a gazdasággal nem lehetett csodát tenni, jött a krími és kelet-ukrajnai kaland: 2014 tavaszán Oroszország annektálta az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet, és az ugyancsak Ukrajna részét képező Luhanszk és Donyeck megyékben támogatta a szeparatista erőket. Néhány hét alatt a csecsen háborúban elért győzelem időszakát jellemző magasságba szökött Putyin népszerűsége, és ez egészen 2018 nyaráig ki is tartott.

MTI/EPA/Zurab Kurcikidze

Ám a Krím-eufória lassan eloszlott, a gazdaság állapota nem javult és Putyin – a népességcsökkenésről és a társadalom elöregedéséről tanúskodó demográfiai adatokat láttán logikusan gondolkodva – támogatásáról biztosította, majd alá is írta azt a törvényt, amely jelentősen megemeli a nyugdíjkorhatárt. A tiltakozás egyébként érthető volt, a férfiak 65 éves korhatára ugyanis azt jelenti, hogy kétötödük a nyugdíjba vonulás előtt hal meg. Közben a gazdaság stagnálása miatt több városban tiltakozások törtek ki, és erősödőben vannak a civil szervezetek is, amelyeket most a magyarországi „Stop-Soros törvények mintájául szolgáló orosz szabályozás megszigorításával kívánnak teljesen ellehetetleníteni.

Miközben egyelőre nincs ki ellen olyan háborút indítani, amelyet Oroszország jó eséllyel meg is nyer, az országot igencsak súlyosan érintő koronavírus-járvány következtében újabb csapás érte a gazdaságot. A növekedés megállt, s bár a Krím annektálása miatt Oroszország ellen bevezetett EU-s és amerikai szankciók rövid távú eredménye az lett, hogy magára talált az orosz mezőgazdaság és élelmiszeripar, hosszabb távon komoly gondokat okoz a nyugati befektetések visszaesése, és a technológiatranszfer elmaradása.

AFP / Valeriy Melnikov

Felpumpált részvétel

Nem használt Putyin népszerűségének az az alkotmánymódosítási javaslat sem, amely szerint az államfő – ha akar – 2036-ig is hatalomban maradhat, hiszen indulhat a 2024-es, illetve 2030-as választáson is. A felmérések szerint ugyanis a fiatal választók közül egyre többen gondolják úgy, hogy a 68 éves politikusnak már távoznia kellene a hatalomból, és azok is sokan vannak, akik nem hiszik el, hogy az alaptörvény reformjáról kiírt népszavazáson valóban 62 százalékos volt a részvételi arány és a voksok 77 százaléka volt igen. Ez már csak azért sem tűnik valószínűnek, mert az utóbbi hónapokban rendezett helyi választásokon meglehetősen rosszul szerepeltek a hatalmon lévő párt jelöltjei. Közben gyakoriak azok a híresztelések is, amelyek szerint az állítólag egészségügyi problémákkal küszködő Putyin nem akar 2036-ig a Kremlben maradni, sőt azt fontolgatja, hogy még 2024 előtt lemond és átadja a hatalmat kiszemelt utódjának.

Putyin tehát úgy vág neki a 2021-es évnek, hogy nincs olyan eszköze, amivel jelentősen növelni tudná az ismét a mélypontra esett népszerűségét. Nincs kivel háborúzni, a gazdaság még évekig nem fog gyorsan növekedni, az olajár megugrására nincs esély, az USA-ban az Oroszországgal a republikánusoknál – és különösen a Putyin iránt látványos megértést tanúsító Trumpnál – kritikusabban viselkedő demokraták nyerték az elnökválasztást, és az ellenzék is erősödőben van.

Navalnij új élete

Az pedig külön gondot jelent a Kreml számára, hogy a legismertebb ellenzéki, Alekszej Navalnij túlélte a valószínűleg a hatalom emberei által végrehajtott augusztusi novicsokos merényletet, s most Németországból üzengetve leplezi le állítólagos merénylőit. Az orosz hatóságok szemmel láthatóan nem tudnak mit kezdeni a Berlinben gyógykezelt Navalnijjal: a napokban felszólították, azonnal térjen haza, mert ha csak késve megy vissza hazájába, börtönbe kell vonulnia, mert megsértette az ellene kiszabott, felfüggesztett börtönre vonatkozó szabályokat. (Navalnijt egy gazdasági ügyben ítélték el állítólagos vesztegetés miatt, de inkább az a valószínű, hogy az ítélet célja az volt, hogy a politikus ne indulhasson a 2018-as elnökválasztáson.)

MTI/EPA/Jurij Kocsetkov

„Putyin még jó ideig hatalomban maradhat fizikai értelemben, de sokak szemében már így is olyan béna kacsává vált, aki már úton van a távozás felé. Már senki – még a lojálisok sem – gondolják azt, hogy Oroszországban javulni fog a helyzet Putyin országlása alatt” – véli Abbasz Gallimov orosz politológus. Szerinte az államfőnek figyelmeztető jel lehet az, ami a szomszédos Fehéroroszországban történik: az 1994 óta hatalomban lévő Aljakszandr Lukasenkára ráuntak a választók és már hónapok óta követelik, hogy az augusztus 9-ei elnökválasztáson elkövetett csalások miatt mondjon le tisztségéről.