Michael Kofman katonai szakértő nemrég tért haza Ukrajnából, és ismét leült beszélgetni Ryan Evansszel, a War on the Rocks biztonság- és katonapolitikával foglalkozó platform alapítójával az orosz-ukrán háború aktuális állásáról. Kofmannak ez volt a második köre Ukrajnában a háború kitörése óta, ezúttal a több mint hét hónapja ostromlott Bahmutban is járt. A podcastben többek között szó van az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos tévhitekről, a készülődő ukrán ellentámadásról, és az ukrán hadseregen belül zajló kultúrharcról.

Zajlik a téli orosz offenzíva, 5-6 irányban, ami a gyakorlatban inkább 5-6 csatát jelent – kezdi Kofman. Jelenleg a dél-kelet ukrajnai Vuhledárnál megy az oroszoknak a legrosszabbul, de a harcok Bahmut körül a legintenzívebbek. Kreminánál, Lymannál és Kupjanszknál is nyom az orosz hadsereg, de nem haladnak előre a Donbasz elfoglalásával (a Donbasz, vagyis Donyeck és Luhanszk megyék elfoglalását tekinti Kofman az alapvető orosz háborús célnak).

Az orosz hadsereget éppen csak sikerült stabilizálni még a téli hónapok elején, mielőtt belelökték volna egy új offenzívába Valerij Geraszimov vezérkari főnök vezetésével. „Nincs hozzá elegendő lőszerük, nem tudták ilyen rövid időn belül pótolni a kiesett alacsonyabb rangú tiszteket – ennek megfelelően nagyjából olyan rosszul megy [a téli offenzíva], mint ahogy azt előzetesen képzeltük. Az orosz hadsereg tulajdonképpen szívességet tesz az ukránoknak azzal, hogy kifárasztja magát a várt tavaszi offenzíva előtt” – véli Kofman. Ezzel együtt az oroszok nyomás alatt tartják az ukrán hadsereget – különösen Bahmutban –, miközben az próbálja rendezni sorait, és felkészül a tavaszi ellentámadásra.

A podcast március 14-én jött ki, Kofman azelőtt két héttel volt Bahmutban, azóta pedig sok minden történt, de az alapvető harci helyzet nem változott: az ukránok tartják a nyugati részeket, és egyelőre nem szándékoznak feladni a várost, az oroszok pedig lassan, de biztosan haladnak előre. Júliustól egészen az őszi ukrán sikerekig a Bahmut körüli harcok nem voltak olyan intenzívek, mint most, Herszon visszafoglalása után azonban az orosz és az ukrán hadsereg egyaránt jelentős erőket csoportosított át a térségbe, kialakult egy állóháború. Kofman szerint egy alapvetően Ukrajnának kedvező csatából nagyjából decembertől egy sokkal kevésbé előnyös helyzet lett. A város alacsonyan fekszik, és miután az oroszok elfoglalták a közeli Szoledárt, az ukrán szárnyak elkezdtek fokozatosan csökkenni, különösen északon.

A Bahmut körüli harcok azért nem az ukrán hadseregnek kedveznek, mert nem alapozhatnak az erősségeikre: az ukrán hadsereg dinamikus, mozgékony, kis egységekben harcol jól, amikor mobilis maradhat és rugalmasan védekezhet. Bahmutban állóháború van, fix pozíciókkal, ráadásul a terep sem kedvező, az egész szituáció nem engedi meg az ukránoknak, hogy az erősségeikre építhessenek. Mindezen felül még az általános lőszerhiánnyal is meg kell küzdeniük (inkább az ukránoknak, de az oroszoknak is), ami Kofman szerint vagy azért van, mert igyekeznek tartalékolni az erőforrásaikat a készülő offenzívára, vagy azért, mert egész egyszerűen hónapról hónapra élnek, ami a nyugatról érkező lőszereket illeti.

Kofman és Evans mindig hangsúlyozzák, hogy a katonai stratégia alapvetően politikai kérdés, és ez Bahmut esetében is igaz. „Bahmut fontos, mert Bahmut fontos” – Zelenszkijnek és Putyinnak egyaránt, mindkét elnök szimbolikus jelentőségűvé emelte a városért folyó csatát. Ugyanakkor végső soron – így Kofman – ha Ukrajnának holnap ki kellene vonulnia Bahmutból, semmiféle stratégiai csapás nem érné az ukrán hadsereget. Nem kapna lendületet az orosz hadsereg, nem tudnának egyből további városokat lerohanni. Katonailag nem lenne katasztrófa a város elvesztése. De tény, hogy a politikai, a szimbolikus jelentősége magas a Bahmutért folyó harcoknak, az ukránok pedig nem szívesen adnának morális löketet az orosz hadseregnek (erről Volodimir Zelenszkij ukrán elnök is beszélt). Kofman benyomása az, hogy az ukránok legalább addig szeretnék tartani Bahmutot, amíg el nem indul a nagy tavaszi offenzívájuk.

Arra kérdésre, hogy megérte-e az ukránoknak ilyen magas áldozatok árán eddig tartaniuk egy várost, amiről mindenki tudja, hogy előbb vagy utóbb, de el fog esni, ráadásul stratégiai szempontból nem is jelentős, a szakértő azt válaszolja, hogy nem tudja. Szerinte annak az ukrán számításnak, hogy nagyobb áldozatokat okoznak az oroszoknak, mint amennyit ők elszenvednek, egy ideig volt értelme, két fontos fenntartással. Egyrészt, amíg az oroszok feláldozható Wagner-katonákat, börtönökből toborzott, rosszul kiképzett zsoldosokat dobáltak a frontra, addig az ukránok értékes embereket veszítettek Bahmutban. Másrészt, az arányok, a halott/sérült, vagyis harcképtelenné tett oroszok aránya a harcképtelenné váló ukránokéhoz idővel alaposan eltolódott. Pontosan persze senki nem tudja mennyi (lehetett hallani 5 az 1-hez, 7 az 1-hez, de 3 az 1-hez arányról is, minden esetben persze az oroszok kárára), de egy biztos: egy embererőt felörlő stratégia az orosz hadsereggel szemben tipikusan a legkevésbé versenyképes, amit csak követni lehet (akkor is, ha arányok a te javadra billennek).

„Ahogy az háborúkban lenni szokott, általában a legjobb embereidet veszíted el először”

Különösen, hogy az oroszok bármikor elindíthatnak egy újabb sorozási hullámot – bizonyos jelek már most ebbe az irányba mutatnak –, az ukrán hadsereg ezzel szemben mostanra egy mozgosított erő. Az ukrán haderő sokkal nagyobb, mint a háború elején volt, és rengeteg veszteséget szenvedett az utóbbi egy évben. A legjobb embereiket vesztették el, sokakat azok közül, akiket a NATO képzett ki 2014 és 2022 között, sok fiatal, alacsonyabb rangú tisztet. Mindkét hadsereg alaposan megváltozott a háború kezdete óta. (Nem ebben a podcastban hangzik el, de szintén Michael Kofman mondja egy Dmitrij Alperoviccsal folytatott beszélgetésben, hogy „ez már a mozgósítottak háborúja”. Alperovics vezeti a Geopolitics Decanted című podcastot, szintén nagyon ajánljuk, elérhető például itt.)

Kofman kitér arra, hogy az ukrán hadsereg tulajdonképpen két fajta haderőből áll. Az egyiket hagyják úgy működni, ahogyan szeretne. Engedik, hogy megválassza, hogyan szervezi meg a védekezést, az alacsonyabb rangú tiszteknek nagyobb szabadságot adva abban, hogy eldöntsék, melyik a legalkalmasabb módja az erőforrásaik felhasználásának. A másik nagyon hasonlít az orosz hadseregre. Itt a parancsnok azt mondja: „itt vannak a vonalak térképen, itt vannak a lővészárkaitok, ezek a pozíciók, ide rakjátok az embereiteket”. Amire a katonák azt mondják, hogy ez nem feltétlenül jó ötlet, mert az ellenség ismeri ezeket a pozíciókat, leágyúznak minket, ennek így nincsen értelme. „De a parancsnok azt mondja, hogy nem, úgy fogjátok csinálni, ahogyan mondtam, mert én mondtam” – meséli Kofman.

Az elemző szerint sokan, akik valamikor NATO-kiképzést kaptak, mostanra elestek vagy harcképtelenné váltak, míg mások, akik nem részesültek modern kiképzésben, visszajöttek a nyugdíjból magas rangú pozíciókba. Utóbbiak más katonai kultúrából jönnek, ezek azok a tisztek, akik még a Szovjetunióban vagy az 1990-es években szereztek tapasztalatot. (Szinte szóról szóra ugyanerről beszélt Franz-Stefan Gady katonai elemző, politikai tanácsadó, stratéga, egy, a Süddeutsche Zeitungnak adott interjúban. Gady szintén nemrég tért haza Bahmutból.)

Mindebből egyelőre nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de Kofman szerint ez a kettősség még okozhat nehézségeket az ukránoknak egy nagy offenzíva koordinálásában. Az elemző mindenképpen a zászlóalj szintű és az az alatti egységekben látja erősnek, innovatívnak az ukrán hadsereget.

Azt azonban mindenképpen ki kéne verni a fejekből – mondja Kofman –, hogy itt valamiféle óriási offenzívára várunk, és mint a történelemkönyvekben egyszer csak megindulnak a csapatok valamerre. Sokkal valószínűbb, hogy több kis támadás lesz, több kis offenzíva, amelyek folyamatos nyomás alatt tartják majd az orosz frontot. Hogy mindez mikor történik, lehetetlen megmondani. Azon is sok múlik, hogy megérkeznek-e időben a nyugati eszközök: „Olyan érzésem van, mintha a hadsereg már készülődne az indulásra, miközben a felszállópályát még csak építik”. Egy biztos: a háború legfontosabb szakaszához értünk, ez a tavasz és a nyár maradt az ukránoknak, hogy elérjék a céljaikat.