Talán semmi sem mond többet a Bassár el-Aszad egykori rezsimjéről, hogy a szíriai diktátor bukása utáni napokban elképesztő tömeg jelent meg a Saydnaya-börtönnél. Az évek során Aszad uralmának rémisztő jelképévé vált a Damaszkusztól mintegy 30 kilométerre lévő intézmény, ahol az Amnesty International adatai szerint csak 2011 és 2015 között 13 ezer foglyot végeztek ki, míg más becslések szerint 2011 és 2018 között legalább 30 ezer ember halt meg leginkább kínzás, de sokszor az egészségügyi ellátás hiánya vagy éhezés miatt. Hogy azóta mi történt a helyiek által gyakran csak „emberi vágóhídnak” nevezett intézményben – egészen a rendszer bukásáig –, arról még megközelítő adatok sincsenek.

A helyieknek azonban nincs kétségük afelől, hogy a szörnyűségek nem álltak le, ezért nem volt meglepő, hogy amint elfoglalták a lázadók a fővárost, tömegek indultak meg a börtön felé.

Amikor a CNN tudósítója odaért, még rengeteg autó állt a börtön előtt. A várakozók között volt olyan, aki már több évtizede várt arra, hogy hírt kapjon rokonáról, barátjáról. Ugyanakkor azt mondta, ő sem tud feltétel nélkül reménykedni, és nemcsak azért, mert már eddig is ezrek voltak, akiket bevittek a Saydnayába, és sosem látták meg újra a napvilágot, hanem jóval prózaibb okok miatt aggódik:

Még ma ki kell hozni őket, se italuk, se ételük nincs

– magyarázta. Más amiatt aggódott, hogy a börtön a hírek szerint nem csak a föld felszíne fölött működött: több szint mélységben, elzárt kínzókamrákban, sötét, levegő nélküli cellákban tartották az elítélteket, így félő volt, hogy többen megfulladnak, mire leérnek hozzájuk.

És akkor megindult a tömeg

A CNN tudósításában jól látszik, hogy bár a lázadók próbálják távol tartani az embereket, egyszer csak megindul a tömeg, és be is jut a börtönbe. Nem meglepő módon az emberek magukkal vitték a mobiljaikat, így a közösségi médiát elárasztották a felvételek arról, amit tapasztaltak.

Az egyik ilyen videón az látszik, ahogy kinyílik egy cella ajtaja, egy nő sikoltozni kezd, és a felvételen feltűnik egy fiatal gyerek is, aki alig áll a lábán. „Ne féljetek… Aszad megbukott” – mondja megnyugtatásul az egyik lázadó katona, és erre szükség is van, sokan ugyanis a jelek szerint képtelenek elsőre felfogni a tényt, hogy nem további borzalmak várnak rájuk, hanem felszabadítók érkeztek.

Kínzás, nemi erőszak

A szűk, mindössze néhány méter átmérőjű cellákba egyszerre több mint egy tucat embert zsúfoltak be a rabtartók, a jogvédő csoportok szerint sokszor annyira zsúfoltak voltak ezek a helyiségek, hogy nemhogy alvásra, lefekvésre se nagyon volt lehetőség.

A cellák pedig olyan közel voltak egymáshoz, hogy gyakran hallották megkínzott sorstársaik sikoltásait. A börtön túlélői azóta beszámoltak a börtönőrök által elkövetett brutális napi verésekről és kínzásokról, amelyek között nemi erőszak, áramütés is szerepelt, miközben sokszor napokig megfosztották a fogvatartottakat az italtól és ételtől. Ha pedig mégis hozzájutottak valamilyen élelmiszerhez, abban sem volt köszönet: sokszor a földre dobták, ahol vérrel és sárral keveredett. De legalább étel volt.

„Arra kényszerítették az általam nagyon szeretett unokatestvéremet, hogy kínozzon engem, és engem is kényszerítettek, hogy kínozzam őt. Különben mindkettőnket kivégeznének” – idézte fel az egyik kiszabadított fogoly a BBC-nek.

„Saydnayában úgy éreztem, mintha a kínzások és verések egyetlen célja a halál lenne, a természetes szelekció egy formája, hogy megszabaduljanak a gyengéktől, amint megérkeznek” – mondta egy másik fogvatartott az Amnesty Internationalnak. A szervezet információi szerint az elítéltek többsége alig egy-két perces „tárgyalás” után került ide, de sokakat úgy szállítottak ide, hogy bírót se láttak, azt sem tudták, mivel vádolják őket, vagy egyáltalán meddig kell a börtönben maradniuk.  

De a börtönőrök nem csak a testet, a lelket is próbálták megtörni: az intézményben az úgynevezett „teljes csend” szabály volt életben, azaz a fogvatartottak még csak nem is beszélhettek. Ennek következtében számtalan cella falait teleírták, az egyik felirat például így szólt:

Elég volt, csak legyen vége.

Találtak egy olyat szakadt lapot is, amelyen az egyik fogoly írta le részletesen egyik fogolytársának vagy inkább barátjának a halálát.

A börtön középpontjában egy csigalépcső áll, amelyet úgy írtak le a tudósítók, hogy a „földszintről nézve végtelennek tűnik”. A lépcsőt fémrácsok szegélyezik, azokon túl pedig nagy, egyforma páncélszekrényajtók, amelyeken keresztül a létesítmény három szárnya nyílik. A lázadók szerint

mindegyik szárny a kínzás más-más formájára specializálódott.

Ablakot pedig sehova sem építettek, ami levegőtlenné tette az egész épületet. A lázadók arról is beszámoltak, hogy több foglyot úgy szabadítottak ki, hogy már majdnem megfulladtak a szellőzés hiánya miatt. Ráadásul nem is tudtak kinyitni egyből minden ajtót, ezért felhívást tettek közzé, hogy a volt börtönőrök adják meg az elektronikusan lezárt ajtók kódjait.

A kutatás

Először mindenki a felsőbb szinteken próbált rokonai nyomára lelni, a még reményvesztettebbek pedig az igencsak hiányos dokumentációt bújják, hátha ott bukkannak rá arra, amitől a leginkább rettegnek. Ez teljesen érhető reakció a hozzátartozóktól, a jogvédő szervezetek azonban aggódnak: sokan ugyanis hazavitték magukkal a dokumentumokat, ez pedig jelentősen megnehezíti, hogy később részletesen ki lehessen vizsgálni, pontosan mi is ment végbe a Saydnayában.

Az épület fenti részén működött a börtön úgynevezett „fehér” része, az intézmény állítólag legjobban tartott részlege. A CNN videóján jól láthatók a lerohadt, penészes falak, az egymásra dobált ruhák és egy tál, ami feltehetően vécéként szolgált – elég egy pillantást vetni rá, és tudjuk, ha ez a legjobb rész, akkor inkább nem akarjuk tudni, milyen lehet a többi.

A hírek szerint sokakat föld alatti cellákban tartottak fogva, olyan helyiségekben, ahol nemhogy fény, de levegő is alig jut le. „A családomból hárman eltűntek. Azt mondták nekünk, hogy négy szint van a föld alatt, és hogy az emberek fuldokolnak odabent. De nem tudjuk, hol van” – adott képet a kétségbeesett helyzetről egy helyi lakos a Guardiennek. És nincs egyedül.

A börtön szűk, labirintusszerű dzsungelében rengetegen bolyongtak, celláról cellára járva, nyomokat keresve, amely elárulhatná, hol lehetnek rokonaik és barátaik.

Aztán hirtelen izgatottak lettek az emberek: az egyik lázadó katona talált egy térképet. Egyből tömeg gyűlt köré, mindenki a fél méter széles papírt bámulta, bár szinte olvashatatlan volt rajta az írás.

Le a mélybe (?)

Az alsóbb szinteken lévő, úgynevezett „vörös zónáról” senki sem tudja, hogy hol van. Ez persze nem meglepő, hiszen nem sokan jutottak ki, akik beszélni tudtak volna róla, így az sem biztos, hogy létezik-e egyáltalán ez a részleg. Miközben sokan fent próbálnak kutakodni, többen nehéz kalapáccsal törik mindenfelé a betont, hogy megtalálják a vörös részt. A civilek mellett a Fehérsisakosok néven is ismert Szíriai Polgári Védelem önkéntes szervezet is speciális csapatokkal jelent meg a börtönnél, hogy segítsék a kutatást.

A lázadók katonái a beton csapkodása közben pedig arra próbálják rávenni a civileket, hogy maradjanak csendben. Ez nem megy könnyen, pedig fontos célt szolgál: hátha meghallják a fogvatartottak segélykiáltásait, így jobban tudják, merre kell tovább kutakodni. Egy kutya is szimatolja a levegőt, hátha tud segíteni. De semmi.

A Fehérsisakosok végül hétfő délután közleményt adtak ki: „nem találtak bizonyítékot felfedezetlen titkos cellákra vagy pincékre” vagy bármilyen „fel nem tárt, esetleg rejtett területre a létesítményen belül”. Mindezek miatt abbahagyták a kutatást.

Ugyanezt erősítette meg az ADMSP is, azaz a Seydnayah börtönben fogvatartottak és eltűntek szövetsége, a szervezet szerint ugyanis vasárnap délig minden foglyot kiengedtek, sőt

szerintük a föld alatt rekedt fogvatartottakról szóló állítások „alaptalanok” és „pontatlanok”.

A létesítményben egyszintnyi cellát találtak a föld alatt, egyelőre nem tűnik valószínűnek, hogy mélyebben további foglyok sínylődtek volna – erről már Mounir Al-Fakir volt fogvatartott, az ADMSP egyik alapítója beszélt a CNN-nek. Szerinte Damaszkusz felszabadítása óta nagyjából háromezer fogvatartottat engedtek szabadon a szír hatóságok.

Mindez azonban nem elég a helyieknek. „A bátyámat 12 éve vittek el, azóta semmit sem tudunk róla. Van két lánya és egy fia, akivel még sosem találkozott. Csak biztosak akarunk lenni abban, hogy él-e még, vagy halott. Isten tudja” – mondta egyikük.

A kiszabadultak sem feltétlenül boldogok

„Akik innen előkerültek, úgy néztek ki, mint a csontvázak” – fogalmazott az egyik rokonát kereső civil a Guardiennek.

A 61 éves Suheil Hamawi több mint 30 évet töltött különböző szíriai börtönökben, mire hazajutott falujába, az Észak-Libanonban található Chekába. „Ez egy gyönyörű érzés, igazán gyönyörű érzés” – fogalmazott az AFP hírügynökségnek.

Az öröm azonban nem felhőtlen: a családtagjait meglátva ugyanis rájött, hogy hány évet vettek el tőle. „Vannak unokáim, de soha nem éreztem a koromat, amíg a fiam lánya nem szólított nagypapának” – mondta Hamawi. És ezzel vélhetően sokan vannak még így: bár most szabadultak, az elvett éveket, évtizedeket már senki sem adhatja vissza, az pedig főleg nem, hogy Bassár el-Aszad immár Moszkvában élheti tovább luxuséletét.

Nyitóképünkön börtöncella a védelmi minisztérium katonai biztonsági főhadiszállásán, Kafr Sousa damaszkuszi kerületében 2024. december 9-én. Fotó: AFP/Louai Beshara