Ma lenne tízéves a vizitdíj.

A 300 forintos vizitdíjat 2007. február 15-től 2008. március 31-ig fizették, akik fizették.

Nem kellett vizitdíjat fizetniük a 18 év alattiaknak, hajléktalanoknak, tartós orvosi kezelésre szorulóknak, a legsúlyosabb betegségekben szenvedőknek, kismamáknak, sürgősségi vagy kötelező gyógykezelésben részesülőknek, járványügyi, népegészségügyi ellátásban részesülőknek, meghatározott szűrővizsgálatokon megjelenőknek.

A mentesítések kb. kétmillió polgárt érintettek. További kb. kétmillió, szociális alapon rászoruló polgár járandóságát a vizitdíjra való tekintettel fölemelték évi tizenkét vizitdíjjal. Az érintettek nagy többsége ennél ritkábban vett részt vizitdíjas ellátásban, miután a tartós orvosi kezelésre szorulóknak eleve nem kellett fizetni.

A vizitdíj tehát csekély mértékben érintette a lakosságnak azt a nem egészen kétharmadát, amely nem tartozott a legrosszabb egészségi és anyagi helyzetben lévők közé.

A költségvetés számolt a vizitdíjakból és a kórházi napidíjakból befolyó, az egészségügyi intézmények és dolgozók bevételeit növelő, összesen kb. húszmilliárd forinttal. Az Alkotmánybíróság azonban úgy döntött, hogy ezek a költségvetési tételek nem érintik a költségvetést, ezért lehet róluk népszavazást rendezni. 2008. március 8-án a népszavazáson részt vevők 82,4%-a, az összes választópolgár 41,3%-a, összesen 3 321 313 ember úgy döntött, hogy az uniós tagállamok háromnegyed részével ellentétben Magyarországon ne legyen vizitdíj. Dr. Éger István 2007-ben azzal érvelt a vizitdíj ellen, hogy az megalázó annak is, aki adja, annak is, aki kapja. Európa nem tud róla, hogy orvosai, ápolói és betegei megalázott állapotban lennének. Dr. Éger kollégái tömegesen áramlanak oda, ahol vizitdíjjal alázzák meg őket.

Túry Gergely

„Az egészségügyi miniszter régi kommunista reflexeket követve megnövelte az egészségbiztosítási törvény propagandaköltségeit, ez Goebbelstől Sztálinig jól ismert nemzetközi know-how” – nyilatkozta Orbán Viktor a népszavazás után (Népszabadság, 2008. március 13.) Az akkori propagandaköltségek eltörpültek az Orbán-kormány mai kampányainak költségei mellett.

Orbán ekkoriban azt hangoztatta, hogy a reform pusztán a lakosság kifosztásának fedőneve, az egészségügyben nem reformra, csupán több pénzre van szükség. A GDP százalékában mérve Orbán Viktor kormányzása idején szinte mindig kevesebb közpénz jutott az egészségügyre, mint amikor ő ellenzékben volt.

A GDP-nk nagyjából 8 százalékát költöttük az egészségügyre tíz évvel ezelőtt is, és most is. Ennek azonban tíz évvel ezelőtt – nagyjából az uniós átlagnak megfelelően – a 26%-át fizették a polgárok, és a 74 százaléka származott közösségi – állami és önkormányzati – forrásból, ma csupán a 62%-a származik közösségi forrásból, és 38%-a hárul közvetlenül a polgárokra. A polgárok egészségügyi kiadásai elképesztő mértékben megnövekedtek azóta, hogy leszavazták a 300 forintos vizitdíjat. „Az Európai Unió 28 országának átlagában a háztartások jövedelmük 2,8 százalékát költik egészségügyre, a németek 1,8, a szlovének 1,9, a csehek 2,3, az osztrákok 2,8, a szlovákok 3,2 százalékát. A csúcstartók mi vagyunk 4,2 százalékkal.” Ezt olvassuk Kőszeg Ferenc minap megjelent dolgozatában.

Danó Anna a Népszavában (2017. február 4.) beszámol az Európai Egészségügyi Fogyasztói Index (EHCI) rangsoráról. Ebben a rangsorban még sohasem voltunk olyan mélyen, mint most. 2008-2009-ben értük el viszonylag a legjobb eredményt. A népszavazás óta eltelt kilenc évben zuhantunk le a (persze nagyon is relatív) csúcspontról a mélypontra. A 2016-ot értékelő listán 35 ország között a 30. helyet értük el.

2007-ben Mikola István és az általa dirigált vegyeskar – a vizitdíj szociális szempontú korlátozásáról és kompenzálásáról tudomást sem véve – azt zengte, hogy a vizitdíj kiszorítja a legszegényebbeket az egészségügyből. A legszegényebbek még sohasem voltak annyira kiszorítva az egészségügyből, mint most. „Miközben azonban a többi visegrádi országban a közepes jövedelműeket kivéve valamennyi jövedelmi ötödben javult a hozzáférés, Magyarországon a népesség magasabb jövedelmű 60%-ának ugyan javult, az alsó 40%-nak azonban romlott, a legszegényebb 20%-nak pedig jelentősen, közel 30%-kal romlott a hozzáférése”. (Orosz Éva–Kollányi Zsófia: Egészségi állapot, egészség-egyenlőtlenségek nemzetközi összehasonlításban.)

A 2008-as népszavazáson a felsőoktatási tandíjat is leszavazták. Az Orbán-kormány aztán 2010 óta drasztikusan csökkentette a tandíjmentes férőhelyek számát. Soha ilyen kevesen nem voltak, akik ingyen tanulhattak. A tandíj és a vizitdíj nem ugyanaz a nagyságrend. Ha a tandíj esetében nem vették észre a polgárok, mennyire át lettek verve, miért vették volna észre a vizitdíj esetében?

A vizitdíj sorsa szorosan összefügg az egész magyar egészségügy, mi több, az egész magyar társadalom sorsával. Mert mindent befolyásol, hogy melyik kérdést tekintjük adekvátnak: Miért fizessünk vizitdíjat? Miért ne fizessünk vizitdíjat? Az első kérdés akkor adekvát, ha olyan társadalmi rendszer az ideálképünk, amelyben főszabály szerint az állam ad, amit ad, az állampolgár kap, amit kap. A második kérdés akkor adekvát, ha olyan társadalmi rendszer az ideálképünk, melyben egyenjogú felek igénybe veszik egymás szolgáltatásait, aki kap, fizet, aki ad, annak fizetnek. Az első esetben a fizetéssel, a másodikba a nem fizetéssel térünk el a főszabálytól, az első esetben ezt, a másodikban azt kell megmagyarázni.

A közösségi finanszírozás az egészségügyben iszonyatosan fontos. A legsúlyosabb érvek szólnak amellett, hogy kivegyék ezt a területet a főszabály hatálya alól, és ki is vették régen a legliberálisabb és legpiacpártibb országokban is. (Az egyetlen – részleges – kivétel az Egyesült Államok, melynek polgárai többször annyi pénzt költenek orvosra, mint a fejlett világ többi országában.) Fiatalok és idősek, súlyos betegséggel sújtottak és ezektől megkíméltek gyógyítási igényei, gyógyszerigényei között hatalmas különbségek vannak. Az idősek, a tartósan vagy/és súlyosan betegek gyógykezelésének költségei általában sokszorosan meghaladják az egyének túlnyomó többségének teherviselő képességét, és az egyének helyzetében hatalmas különbségeket hozhatnak létre azok teljesítményétől függetlenül. Ez indokolja, hogy sok egyén közösen finanszírozza az egészségügyet. Azt azonban semmi sem indokolja, hogy az érintettek a fizetőképességüknek megfelelő nagyságrendben se fizessék ki részben vagy egészben, amit anyagi biztonságuk megrendülése nélkül ki tudnak fizetni. Az orvos által felírt gyógyszerekre (nagyon kevés kivétellel) mindig is kellett önrészt fizetni. Ingyenfogat sem ígér már senki.

A közszolgáltatások kettős – részben magán, részben közösségi – finanszírozása, mondhatni, főszabály. Ezért fizetünk illetékeket, perköltséget, a közösségi közlekedésben menetjegyet, gyerekeink intézményes etetéséhez étkezési hozzájárulást, ezért fizetünk az útlevélért, a jogsiért, a tankönyvért stb. Mindegyik alól van mentesség bizonyos esetekben, mint volt a vizitdíj esetében. Mindegyik esetben benne van a finanszírozás közösségi csatornájában is a mi adónk vagy biztosítási díjunk.

Az önrész azért annyira elterjedt és bevett, mert három fontos funkciója van: növeli a bevételt, szűkíti a legkevésbé valóságos, mert a fizetési kötelezettséget a legcsekélyebb mértékben sem elviselő keresletet, és személyessé, közvetlenné teszi a polgárok részvételét a finanszírozásban, megerősíti a polgárok fogyasztói öntudatát, azt a tudatot, hogy a közszolgáltatásokat nem kegyként kapják a hatalomtól, hanem az jár nekik, ott az ő pénzüket költik jó vagy rossz hatékonysággal, takarékosan vagy pazarlón. A kutatások azt mutatják, hogy a közpénz sorsát a sajátjaként követő adófizetői tudatosság Magyarországon igen gyenge, nagyon indokolt erősíteni. A nem igazán valóságos kereslet leépítése az egészségügyben fokozottan indokolt, mert ez az álkereslet csökkenti a betegekre jutó – nagyon gyakran nagyon kevés – időt, növeli a valóban betegeket megviselő várakozási időt, az elvárt recepteken, beutalókon keresztül pedig további, nem igazán indokolt keresletet és a páciens pénztárcáját is érintő gyógyszerköltséget generál. Akiknek viszont kellene, gyakran nem mennek orvoshoz, de emögött elsősorban a munkával, foglalkoztatással kapcsolatos, egy esetleges alacsony vizitdíjnál sokszorosan erősebb okok állnak

A magyar kórházakban a betegek jelentős részét az indokoltnál sokkal tovább tárolják. A máshol egynapos műtétek nálunk jó pár naposak, s a kórházak gyakran a valóságosnál több ápolási napot hazudnak be a kórházak a biztosítónak, avagy a hatóságnak. A kórházi napidíj minden pácienst közvetlenül érdekeltté tett abban, hogy ez a gyakorlat megszűnjön. Ha nincs napidíj, akkor leszarjuk, hogy a kórház mit kamuzik össze a teljesen valóságidegen finanszírozási rendszer szorításában. (Ónody Tamás, aki a vizitdíj bevezetése idején az Egészségügyi Minisztériumban dolgozott, igen meggyőzően írta le a Népszabadság 2010. május 27-i számában, hogy a vizitdíj fennállása rövid ideje alatt is mennyire igazolta létjogát.)

Fazekas István

A vizitdíj elutasítása része volt az elutasítások hálózatának, amely kiterjedt mindenre, amivel valamiképp beépülhetett volna az egészségügybe a teljesítményelv, a normatív, objektív mérőszámok és/vagy a polgárok választásai alapján folyó verseny. Ez vonatkozott mindenekelőtt a biztosítási rendszerre és a kórházak működtetésének magánkézbe adására. Elterjedt az a közönséges hazugság, hogy a magáncégek közreműködése és versenye szükségképpen ellentétben áll a közösségi finanszírozás dominanciájával és a szolidaritási elvvel. Miközben a közösségileg finanszírozott beruházásokat is magáncégek végzik, amelyek annál inkább objektív kritériumok alapján folyó versenyben nyerik el a megbízatást, minél jobban szervezett, minél jólétibb, minél versenyképesebb és minél kevésbé korrupt országról van szó.

Szimbolikus: a kormány az adónkból fizetett hirdetésekben azzal büszkélkedik, hogy már 318 ezer gyermeknek biztosítanak ingyenes étkezést. Ez két dolgot jelenthet. Egy: ilyen sok gyerek él már olyan nyomorban, hogy az étkezését a szüleik nem tudják finanszírozni. Kettő: az állam egyre nagyobb arányban veszi ki a fizetőképes szülők kezéből a gyerekeik étkeztetésére vonatkozó döntéseket. A polgároktól beszedett pénzből finanszírozza a polgárok helyett a gyerekeik étkeztetését akkor is, ha ennek semmilyen szociális indoka nincs. Vagyis teljesen kiveszik a polgárok kezéből azt az érdekérvényesítő erőt, amelyet a vásárlóerő jelent. A szülők és gyermekeik érdekérvényesítő képessége elenyészik, és a szolgáltatás színvonala ennek megfelelően alakul. Egyre-másra születnek a szolgáltatót hosszú távra bebetonozó, korrupciótól bűzlő szerződések, melyek keretében botrányos minőségű ételek ömlenek a moslékosdézsákba. Ez ellen még ott is nehéz tenni valamit, ahol a szülők étkezési hozzájárulást fizetnek, amelyet megvonhatnának, ha módjukban állna más módon biztosítani gyerekeik rendszeres étkeztetését.

A teljesítményelv és a normatív verseny egyre több területről kiszorul, egyre kevésbé hatékonyan működik a közszféra és a gazdaság, viszont a döntések egyre nagyobb hányada, egyre nagyobb mértékben kikerül a polgárok kezéből, és az államhatalomban koncentrálódik. A polgárok magánpénzéből egyre inkább közpénz lesz, mely fölött a polgár egyre inkább elveszíti a kontrollt. A polgárok pénzéből lett közpénzzel a hatalom gyakorlói egyre inkább a sajátjukként bánnak, a normatív, ellenőrizhető kritériumokat, közbeszerzési garanciákat következetesen leépítve önkényes és a teljesítményelvvel semmiféle kapcsolatban nem lévő döntéseket hoznak, a közpénzeket kegyként osztogatják kegyelteknek, és magáncéljaikat szolgáló magánpénzzé alakítják.

Tíz évvel ezelőtt nagy volt a zűrzavar és a kapkodás. A vizitdíjra vonatkozó végrehajtási rendelet az utolsó utáni pillanatban született meg. A kezdeti gyakorlati problémák a vizitdíj esetében feloldódtak. A magyarországi reformfolyamatok általános problémái azonban végzetesnek bizonyultak. A magyar reformokat jellemzően késlekedve, kapkodva, rossz kényszerhelyzetekben, rossz ütemezésben, gyenge előkészítő munka után próbálták fölépíteni, brutális ellenzéki össztűzben, megosztott, meghasonlott, tétova kormánypárti táborral, hitelüket vesztett vezetőkkel.

Az egészségügyi reform menetrendjét is fölborították a pénzügy és politikai kényszerek. Nem utolsósorban ennek esett áldozatul a vizitdíj – és minden egyéb.

A 2008-as népszavazás végleg fölszámolta a rendszerváltás idején még meglehetősen erős européer, polgárbarát reformszellemet, melyet ma már egyetlen mérhető erejű politikai alakulat sem képvisel.