Közel egy évtizede a Gyurcsány-kormány a szakmai szereplők bevonásával oktatási reformot tervezett, annak egyik alapdokumentuma pedig a 2008-ban elkészült Zöld könyv lett. A reform végül nem valósult meg, két évvel később pedig az MSZP történelmi vereséget szenvedett. De a Zöld könyv mégsem merült feledésbe, a Fidesz-KDNP ugyanis az elmúlt években elkezdte megvalósítani a „gyurcsányi” reformdokumentum egyes javaslatait.

Felügyeleti és minőségbiztosítási rendszer az iskolák, illetve a tanárok felett, ha politikailag lehetséges, akkor a közoktatás kiszervezése az önkormányzatok alól, és lehetőleg egy államilag centralizált intézményrendszer létrehozása. Ezt a modellt nem a Fidesz által államtitkári szintre delegált oktatás kormányzás vetette először papírra, hanem a Zöld Könyv.

Ennek fényében pedig fel kell tennünk a kérdést, vajon a mai pártok cselekedetei mennyiben is tekinthetők identitásukból fakadó önálló politikai termékeknek? A pártok egymásból való építkezése – ideológiai és szakpolitikai szinten – nem építik-e le a karaktervonásaikat és ideológiai hátterüket?

Utóhatás

A Zöld Könyv a 2008 és 2010 közötti időszakban nem volt képes katalizálni a hazai oktatáspolitikát, pedig már a kötet megírását is a minél szélesebb konszenzusra való törekvés jellemezte. A dokumentum ennek ellenére sem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket, 2010 után pedig, de főleg a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ 2012-es létrejöttével, az oktatáspolitikusok és oktatási szakértők totális fordulatról beszéltek, amiben már nincs helye a Zöld könyvnek.

A kormányváltás utáni oktatáspolitikai koncepció ugyanakkor nem tekinthető 180 fokos fordulatnak. A Fidesz-KDNP a közoktatási intézmények államosításával, a KLIK létrehozásával, majd 2016-os feldarabolásával ugyanis a 2008-as koncepciót elevenítette fel. A Zöld Könyvhöz hasonlóan, a 2010 utáni oktatáspolitika is a minőségi és finanszírozási problémákat a tanári fizetésekre, a tanárképzésre és az önkormányzati fenntartású iskolák rendszerére vezette vissza, amit egy központi költségvetésből finanszírozott modellel kell orvosolni.

A központi és átfogó felügyeleti rendszer kiépítése sem okozhat meglepetést annak, aki ismeri a 2008-as dokumentumot, hiszen a már nyolc évvel ezelőtti tanulmányban is javasolták, hogy folyamatosan monitorozza az iskolák, a diákok, az intézményvezetők és a tanároknak a teljesítményét egy állami központ, az Oktatási Hivatal, amit az Országgyűlés alá kell rendelni.

Hogy mindezek miért nem valósultak meg még az Orbán kormány előtt, a Gyurcsány kormány idején? A politikai akarat és többség hiánya miatt, amivel a kötet szerzői is szembesültek a Zöld Könyv írása során. Így fogalmazták meg azt az alternatív javaslatcsomagot, amelynek része volt pl. a decentralizált tankerületi rendszer, amiben az önkormányzat és az állam közösen vállal szerepet, de utóbbi túlsúlyával. De a 2008-as dokumentum eredeti kiindulópontja nem ez volt, hanem egy minél erősebb állami szerepvállalás és centralizáció.

Az identitásválság elkerülése

A baloldali kormány által készített és a Fidesz-KDNP által megvalósított oktatáspolitikai koncepció hasonlósága tehát cáfolja azt a közvélekedést, miszerint az oldalak között átjárhatatlan szakadékok lennének. A kialakult szakadékok sokkal inkább mesterségesek, a pártrendszer megosztottsága nem a társadalom választóvonalait képezi le, hanem fordítva, a politikai elit a saját törésvonalait kényszeríti rá a társadalomra, miközben meghagy magának rejtett átjárókat.

A kommunikációjukban pedig a felek ezeket a szakadékokat olyan mélyre és szélesre próbálják ásni, hogy azzal kioltsák a „centrális erőtér” logikájából fakadó hátrányokat. A „centrális erőtér“ ugyanis – amelyben a középen lévő tömb szélsőségesnek tüntetheti fel a tőle balra és jobbra állókat, összeférhetővé tesz egymással ideológiai alapon nehezen összeegyeztethető döntéseket – fokozatosan lebontja a pártok ideológiai hátterét. A „centrális erőtér“ logikája tehát menedzserszemléletet követel meg a politikusoktól, nem számít, hogy a siker érdekében éppen a Jobbik választási programjából kell átemelni „a nemzeti összetartozás napját”, vagy egy a Gyurcsány-kormány által összeállított oktatáspolitikai koncepciót felhasználva kell levezényelni a közoktatás átalakítását.

De vajon mennyire tekinthető még pártnak az az erő, amely mindent mindennel összeegyeztethetőnek lát, menedzser módjára szemezget, és politikáját más pártok vállalásaiból építi? Ez a szemlélet ugyanis hátrébb sorolja az egyik legfontosabb szervező és identitásképző erőt, az ideológiát, amely a pártok közötti tájékozódást teszi könnyebbé a választópolgárok számára.

A Fidesz azonban jól láthatóan felismerte ezt a problémát, ami a „centrális erőtér” logikájából következik, és folyamatos kísérletet tesz annak ellensúlyozására. Ha máshogy nem megy, akkor olyan üzenetek megfogalmazásával, amik hangsúlyosabbá teszik a már kiásott árkokat, mert a menedzserszemlélet következtében a politikai közösség ideológiai értelemben kiüresedne, karaktere elveszne, és beleszürkülne a jelenlegi politikai mezőnybe. Igaz a „centrális erőtér“ logikája nem csak a kormánypártokat, hanem az ellenzéket is a törésvonalak szélesítésére kényszeríti, hogy megakadályozzak a Fidesz „rabló” politikáját, azaz, hogy időnként a vékonyabb törésvonalakat át-át ugorva más pártok ígéreteit és ötleteit magával vigye, és saját térfelén állítsa szolgálatába.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője.