Ez a rendszer a robbanás felé tart, és nem tudjuk, mikor és kit hogyan talál meg. Orbánnak mennie kell.

Ezt az írást eredetileg másutt szerettem volna közölni, de ott – a szerkesztők fönntartásai miatt – nem jelenhetett meg. Köszönöm, hogy itt helyet szorítanak neki.

Az aggodalmak, amelyeket szóba hozok, politikaiak ugyan, de mindenki számára érthetők és átérezhetők, beleértve a jelenlegi kormány őszinte, meggyőződéses támogatóit. Soraim hozzájuk is szólnak, bár én persze baloldali vagyok, ha nem is a Magyarországon közkeletű (szocdem/liberális) értelemben. Elég nagy a baj – benyomásom szerint – ahhoz, hogy előzetes föltételek nélkül megbeszéljük, anélkül, hogy elvi ellentéteinket (ha indokoltak) föladnánk.

A pillanatnyi politikai helyzet kiegyensúlyozottnak, nyugodtnak látszik. Azok a honfitársaink, akik szavazni szeretnének egyáltalán, többségükben a kormány, elsősorban Orbán Viktor miniszterelnök hívei – ám az ország teljes lakossága körében csak kisebbséget jelentenek (igaz, a viszonylag legnagyobb kisebbséget). Orbán úrnak a pillanatnyi állás szerint kényelmes mandátumtöbbsége lesz a következő Országgyűlésben is. Orbán úr szavazótábora osztja a miniszterelnök mostanában hirdetett nézeteit; számos fontos gondolatát – mindenekelőtt a menedékkérők, a külföld és bizonyos hazai kisebbségek tekintetében – az ellenzékkel rokonszenvező honpolgárok nem csekély része is gondolja.

Én ezekben a kérdésekben helytelenítem a közvélemény többségének az állásfoglalását és magatartását: a többséggel tartani, ha az ember ezt erkölcsileg elfogadhatatlannak tartja, nem más és nem több, mint konformizmus. De tudom, hogy kisebbségben vagyok. Az érvényes játékszabályok szerint tiszteletben tartom a többség véleményét, bár az ellenkező meggyőződésem nagyon erős.

Ugyanakkor a baloldaliaknak meg kell érteniük a konzervatív középosztály ugyancsak erős érzéseit. Mohács és 1918 között a magyar nemzet (azaz sokáig: a magyar nemesség) gondja az önálló magyar államiság hiánya volt, illetve az idegen dinasztiával való ellentmondásos kapcsolat, a félelem a nemzet föloldódásától a birodalmi közegben. A nemzeti függetlenséget a tragikus trianoni békeszerződés hozta el végül, amely egyben véget vetett a „történelmi” Magyarországnak. Pár év kényszerű, kikényszerített függetlenség után, 1938 óta Magyarország előbb a Harmadik Birodalom, majd a Szovjetunió árnyékában élt. Sok embernek főleg, de nem kizárólag a jobboldalon úgy tetszett, hogy most meg az Európai Unió (és általában a nyugati hatás) teszi illuzórikussá a magyar függetlenséget, ami az új szociális attitűdökkel – feminizmus, a melegek egyenjogúsága, antirasszizmus, ökológia, az „improduktív” underclass iránti együttérzés, kommersz-populáris tömegkultúra, „közösségi” médiák befolyása stb. – együtt a nemzet hagyományos „szellemi alakjának” a veszélyeztetettségét is jelenthette. Az Orbán-rendszer ideológiája visszhangozza ezeket a mély konzervatív aggodalmakat (nem tudni, menyire őszintén, de ez végül is mellékes) – ennek is köszönhető a sikere, a konzervatívok között is terjedő kételyek ellenére. (Én nem tartom helyesnek a magyar történelemnek ezt az értelmezését, de nem tagadom, hogy legalább egy tekintetben van valóságalapja: senki nem vonhatja kétségbe, hogy a nemzeti függetlenség fontos és reális probléma. Ezt – többek között – Antonio Gramsci figyelmes olvasói is jól tudják.)

A rendszer stabilnak tetszik, Magyarországon – kisebb morgásoktól eltekintve – csönd van.

Ugyanakkor egyre többen tesznek föl (egyelőre főként saját maguknak) megválaszolhatatlan kérdéseket.

Hogyan lehetséges az, hogy üzleti tevékenységet soha nem folytatott, a termeléshez, a tőkepiachoz, a gazdálkodáshoz, a kereskedelemhez semmit se értő politikusok és barátaik milliárdos vagyonokat halmoznak föl pillanatok alatt? Hogyan lehetséges, hogy az állami megrendeléseket és megbízásokat – amelyeket részben az Európai Unió pénzel – csak a kormányzó politikai csoport tagjai és megbízottai nyerik el? Hogyan lehetséges, hogy állami hitelekkel és más jótéteményekkel dúsgazdaggá tett, a miniszterelnök úr környezetéhez „köthető” cégek egyszerűen fölvásárolják a magyarországi lapokat, rádióállomásokat, televíziókat, népszerű internetes portálokat? Hogyan lehetséges az, hogy a kormányzat emberei – és bizalmasaik, családtagjaik, kedvenc intézményeik, egyesületeik – főúri kastélyokat és palotákat újítanak föl maguknak? Hogyan lehet, hogy a kormány egyik vezetője (pár éve még kisvárosi polgármester) a néhai trónörökös, Ferenc Ferdinánd főherceg konopištei (csehországi) birtokán hajtóvadászatot „rendel meg”, idehaza pedig a nemzetközi arisztokrácia társaságában lövi a fácánokat? Hogyan lehet, hogy a miniszterelnök úrhoz közel álló, tapasztalatlan, vidéki kisember már a szomszédos országokban is futballcsapatokat vásárol, amelyeknek aztán a magyar állam építtet stadiont és szerződtet tehetséges labdarúgókat? Hogyan lehetséges, hogy ugyanez a nemrégen még pénztelen kisember a globális nagymenők exkluzív kikötőjében horgonyoztatja a jachtját?

Mire utal az, hogy a miniszterelnök úr a királyi Várba költözik föl?

Miért nem áll meg a metró a Kossuth téren?

Ezeknek a tényeknek a megítélésében a jobb- és baloldali magyar honpolgárok, illetve az így nem osztályozható, hallgató többség részesei nem különböznek egymástól. Legföljebb abban térnek el a nézeteik, hogy a jelenség mennyire új, és mennyiben volt hozzá hasonló a miniszterelnök úr politikai ellenfeleinek és vetélytársainak korábbi gyakorlata. De a legtöbben láthatólag – talán a legújabb, a legfiatalabb közéleti szereplők megítélésének kivételével – a teljes politikai osztály „üzleti” tevékenységét megvetendőnek tartják, ha nem is egyenlő mértékben.

Olyan embereknek, akiknek van némi történelmi tudásuk, netán történelmi tapasztalatuk, ez fölöttébb aggasztó.

Bármilyen rendszerben – még a kemény zsarnokságokat is beleértve, márpedig Magyarországon ilyesmi az 1960-as évek közepe óta nincsen – a látszólagos stabilitás igen törékeny, ha az állampolgárok (vagy rosszabb esetben: alattvalók) azt érzik, hogy az államot vezető tisztségviselők mindenekelőtt nem a közjó, közérdek, közhaszon szolgálói, még ha nem is teljesen közömbösek iránta, hanem a személyes és csoportos magánérdekeik kielégítésében, vagyoni és hatalmi előnyeik fokozásában találják meg kielégülésüket. Ha ez befolyásolja kormányzatuk, igazgatásuk, politikai terveik irányát. Ha ettől függ, hogyan bánnak bírálóikkal és – az alkotmányos alapelv szerint legitim – ellenfeleikkel. Ha a törvényhozás által módosítható jogot arra használják föl, hogy visszaéléseik leleplezőit elhallgattassák. Ha igen láthatóan veszti el – a híres frázis szerint – a közpénz a közpénz jellegét.

Ebből rettenetesen nagy baj lehet, föltéve, hogy a helyzet odáig romlik, hogy a honpolgároknak az a benyomásuk támad, hogy az őket kiszolgálni, segíteni, védelmezni hivatott állam csak egy szűk csoport érdekképviselete, és semmi több.

Ugyanis itt nem arról van szó immár, hogy valaki helyteleníti a kormányzat által döntően befolyásolt közpolitika irányát – ezt észszerűen meg lehetne vitatni, meg lehetne változtatni, s a változások természetét illetően több-kevesebb egyetértésre is lehetne jutni. Itt már arról sincs szó egyszerűen, hogy a mindenkori állam elsősorban a mindenkori uralkodó osztály (a vagyonosok, a hatalmasok, a híresek, a műveltek, a szerencsések: a „sikeresek” és az „erősek”) iránt elfogult – ebben nem lenne semmi új, és sajnos ez mindig így volt többé-kevésbé –, hanem arról, hogy az állam nem állam többé, hanem önző magánszemélyek magánvállalkozása. Amit Augustinus (Szt. Ágoston) úgy nevezett: „latrocinium” – amit nem is szeretnék lefordítani. Augustinus szerint ha nincs igazságosság, akkor az állam nem több, mint latrocinium ("rablóbanda" - a Szerk.) –, s ilyenkor visszaáll a természeti állapot, amelyben a honpolgároknak (alattvalóknak) nem kell többé elismerniük az állami tekintélyt, és a maguk kezébe vehetik a vezetést: a „közügy” az államról visszaszáll a népre.

Attól kell tartanunk, hogy az állami tekintély ilyetén megszűnése – különösen, ha a szokásos politikai irányváltásoktól független – nem lehet békés és rendezett átmenet valaminő új állami tekintély kialakításához, hanem zűrzavar, ha remélhetőleg nem is véres, amitől Isten őrizzen.

A kormányzat embereinek és a bármilyen irányzatú médiáknak fogalmuk sincs róla, milyen iszonytató gyűlölet halmozódott föl Orbán miniszterelnök úr és rendszere ellen. Ezt eltakarják a közvélemény-kutatási adatok, amelyek pusztán azt mutatják, hogy a magyar nép nem bízik a parlamenti ellenzékben, meg azt, hogy a nép egyetért Orbán úr véleményével számos kérdésben. De a nép nem ért egyet Orbán miniszterelnök (és környezete) üzleti buzgólkodásával, megdöbbentő mérvű gazdasági befolyásával és még megdöbbentőbb vagyonszerzésével, illetve hatalomgyakorlásának mélységesen antidemokratikus stílusával és lényegével. Észbontónak találja a kormányzat pazarlását, könnyelműségét, felelőtlenségét – a föltűnő pénzszórást ebben a szegény országban.

A közvélemény sejthető, érezhető dühét az is eltakarja, hogy a miniszterelnök úr láthatólag ellenzékének egy részét is irányítja (vagy – hogy is mondjam – megnyerte magának). A miniszterelnök úr, miután a magáévá tette a Duna-medencei magyar médiák kilenctizedét az ismert módszerekkel, újabban az ellenzéki sajtó befolyásolásával is megpróbálja bírálóit is besorozni a seregébe. Ha tervei sikerrel járnak, akkor az orbáni hatalommal orbáni ellenzék áll majd szemben, s mivel Orbán úr hatalomgyakorlásának már alig maradtak alkotmányos korlátai, föllépnek az abszolút vagy teljhatalom ismeretes problémái. (A parlamenti ellenzék és a mainstream médiák eddig is meglehetősen konformisták voltak. A közvélemény többségével semmilyen igazán súlyos kérdésben – mindenekelőtt a menekültkérdésben és a cigánykérdésben – nem nagyon mernek kiállni, és hagyták, hogy Orbán Viktor megnyerje az elvesztett népszavazást.)

A békés és szervezetlen magyarországi közvélemény, bármennyire türelmes és jámbor rendszerint, már belátta, hogy parlamenti választások révén az erkölcsileg és politikailag tűrhetetlen kormányzást aligha lehet megjavítani. Az alkotmányosságnak és a szabadságjogok egy részének lebontását ez a közvélemény sajnos passzívan elviselte, jószerivel nem is értesült róla. A növekvő egyenlőtlenség ellen se volt hangos kifogása. De a „Mészáros Lőrinc”, „Garancsi István” és „Andy Vajna” (stb.) álneveken végrehajtott zsákmányolás – bizonyos tekintetben legalábbis – fölnyitotta a magyarországi patrióta honpolgárok szemét. Ők már homályosan sejtik, hogy ez nem korrupció – a klasszikus korrupció (megvesztegetés meg hasonlók) ugyanis nem törvényesíthető. Ez a rendszer viszont a „királyi adományok” középkori logikája szerint működik, amelyben az állam az uralkodó csoportnak és híveinek csak úgy szimplán ÁTNYÚJT vagyontárgyakat, jövedelmeket, javadalmakat, haszonélvezeteket, vállalatokat, földbirtokokat. Amikor a közpénz elveszíti közpénz jellegét, méghozzá legálisan, akkor AZ ÁLLAM IS ELVESZÍTI ÁLLAM JELLEGÉT, és akkor a fölháborodott honpolgárok nem tekintélyként néznek az államra, hanem önző magánemberek esetleges egyesüléseként: és ez az állam vége.

A patrimoniális királyság – amelyben a Korona (modern szóval: az állam) vagyona, a közvagyon nem volt elkülöníthető az uralkodó magánvagyonától – évszázadokkal ezelőtt megszűnt, megbukott. Amikor huszonegyedik századi körülmények között ezt megpróbálják újjáalkotni, avval megszüntetik a honpolgároknak az észrevétlenül elcsórt alkotmányos jogállamhoz fűzött illúzióit. Ez nem „maffiaállam”: a maffia kívülről tesz szert kormányzati befolyásra, itt nálunk viszont az államot vezető politikai és érdekcsoport ejti zsákmányul az államot, és sajátítja ki a magánvagyont, amelyet első lépésben államosít, második lépésben pedig saját magának privatizál. Így vész el a közpénznek a közpénz jellege.

Minden történelmi tapasztalat arra utal, hogy a külszínnek (jogállam) és a belső tartalomnak (önkény) ilyen óriási ellentéte esetében elég egy szikra ahhoz, hogy az egész szerkezet fölrobbanjon, összeomoljék. A hatalmasok ezt általában nem sejtik. Nem sejtette XVI. Lajos 1789. július 14-én, nem sejtette Gerő Ernő 1956. október 23-án. Nagy Imre aggódó beadványait kinevették a pártközpontban.

Orbán Viktor miniszterelnök úr jól tenné, ha minél hamarabb átadná a kormányhatalmat politikai irányzata valamelyik nem (vagy sokkal kevésbé) kompromittált képviselőjének, aki valahogy eljuttatná az országot a választásokig, és intézkedne afelől, hogy a kisajátított vagyonokat csöndben visszajuttassák az államnak. Jól tenné, ha mégse költöznék a királyi Várba, és lemondana a budapesti olimpia nagyralátó (mondjuk ki: eszelős) tervéről. Lehet, hogy egy – Isten őrizz – kigyulladt metrószerelvény vagy ilyesmi lángba és vérbe borítja hazánkat. Ezt nem szabad megvárni. Ha Orbán Viktor az az okos ember és furfangos politikus, akinek mindenki tartja, akkor kellene lennie benne annyi előrelátásnak, hogy a nemzeti tragédiát megelőzze.

Félreértés ne essék: ha megkezdődik a fölfordulás, csöppet se valószínű, hogy e sorok írójának politikai preferenciái érvényesülnének. Igen könnyen megeshetik, hogy minden még sokkal rosszabb lesz, mint Orbán úr meglehetősen problematikus uralma alatt. Az eredmény nem biztos, hogy észszerűbb, szabadabb, kellemesebb lesz, mint a jelenlegi szerkezet. A Rákosi-rendszer demokratikus ellenzékének meg se fordult a fejében, hogy sor kerülhet olyasmikre, mint a Köztársaság téri mészárlás. De nekünk már van történelmi tudásunk az ilyen kikényszerített fordulatokról, és a szenvedők, kiábrándítottak, megcsaltak rettenetes indulatairól. Az őszödi beszéd utáni válsághelyzet majdnem fölidézte a legborzalmasabb végkifejlet lehetőségét, de ezt akkor csakugyan megoldotta – pár évvel később – Orbán úr hatalomátvétele, amelynek a természetét ő alighanem félreértette.

Ha tetszik ez nekünk, ha nem, nagy a veszély. Ezt az intuíciót, ezt a jóslatot természetesen nem tudom – nem is lehet – tudományosan bebizonyítani. Az is lehet, hogy túl korán szólok. De mindazok, akik figyelünk a magyarországi társadalomra, tudjuk, hogy a veszedelem fönnáll. Ezt nem orvosolhatja egyéb, mint a minél gyorsabb és rendezettebb hatalomátadás (úgy értem: a kormányzó jobboldalon belüli hatalomátadás), amely mellesleg megmentheti a magyar konzervatív jobboldalt mint a nemzeti élet fontos, hagyományos szereplőjét. Ennek a konzervatív tábornak azonban legalább annyit meg kellene értenie, hogy az alkotmányos korlátok újbóli fölállítása, a hatalommegosztás, a szakszerű és független közigazgatás, a plurális nyilvánosság és a független kultúra a biztonság, az egyensúly, a köznyugalom biztosítéka is – a magyarországi politika mai egyneműsége: veszélyforrás. Ezt persze mindenki másnak is komolyan kellene gondolnia. (Ismét fölhívom rá a figyelmet, hogy a békés kibontakozás utáni politika tartalmi vonatkozásairól itt nem beszélhetek. Az egyszerűen más dolog.)

Természetesen a két rossz véglet – spontán robbanás-káosz vagy a folytatódó züllés-rothadás-hanyatlás – bármelyike bekövetkezhet, és az egyikből könnyen következhet a másik, vagy a kettő össze is vegyülhet.

Lelkiismeretlenség volna a magyar értelmiség részéről nem hangot adni ennek az aggodalomnak. Homályos módon ezt jelzi az az önmagában szamár ötlet, hogy a mérsékelt, szociálliberális balközép fogjon össze a megjuhászodott szélsőjobboldallal Orbán Viktor ellen. Én korábban azt írtam, hogy a Jobbikkal szemben Orbán Viktor a kisebbik rossz. Erről már nem vagyok meggyőződve. De a bal-jobb (pontosabban: szélsőjobb-jobbközép) összefogás efelől még lehetetlen is, meg nem is lenne kívánatos. Az ötlet pocsék, de mutatja, hogy a veszélyérzet – bár öntudatlanul – működik valamelyest. A hivatalos ellenzék általában nem sokat ér (beleértve többnyire – sajnos – a hivatalosan  „balliberális” értelmiséget is). De mások láthatólag ébredeznek. Életfontosságú lenne, hogy a már kritikus konzervatív értelmiségiek mellett más jobboldaliak is érzékeljék a néma válságot: olyanok is lehetőleg, akiknek némi befolyásuk van a kormányzatra.

Egyelőre csak a pesti olimpia elleni aláírásgyűjtés (jellegzetesen eklektikus és „ideológiamentes”) szervezőinek jók az idegeik. Ők megérezték, milyen nagy a baj. És hogy az adófizetők pénzének a kormányzati elégetése áll a baj középpontjában.

Mint sajátlagosan az Orbán-kormány, általában pedig a kapitalizmus és a polgári társadalom ellenfele, nem várhatom el, hogy a jobboldal különféle áramlatai éppen énrám hallgassanak. A pillanatnyi helyzetben az a benyomásom, hogy a békés kibontakozás módozatainak keresése most főként a konzervatív, jobboldali értelmiség föladata és felelőssége – beleértve annak a kieszközlését, hogy a mai válságért felelősek nyugodtan, biztonságban, bántatlanul visszavonulhassanak a politika úgynevezett „első vonalából”, és híveik se érezzék magukat egzisztenciálisan fenyegetve. Ugyanis valamennyiünk érdeke, hogy a hatalmasok ne féljenek a néptől, mert ha félnek, nem mernek majd engedni.

A robbanás bármikor bekövetkezhet, s ennek a gyújtogatói még nem is sejtik, hogy perceken belül azok lehetnek. Ha valaki odafigyel a külvárosokba tartó villamosokon, a vasúti szárnyvonalakon, az olcsó közértekben folyó beszélgetésekre, tudhatja, mire gondolok. Lehet, hogy ez a tehetetlenségből, illúzióvesztésből, kiábrándultságból táplálkozó hamis béke még eltart jó darabig. Ám ez ne tévesszen meg senkit.

Még talán maradt kis idő. De csak egy lehet a megoldás. Még a mai rendszeren belül is, és mihamarabb.

ORBÁNNAK MENNIE KELL.