Balavány György
Balavány György

Kézenfekvő a vélekedés, hogy a tolnai faluban zajló szociothriller az orbáni gyűlöletpropaganda eredménye. A helyzet rosszabb: nagyjából ugyanezt csinálnánk Orbán nélkül is.

Nem hiszem, hogy bárki ne volna képben, de a biztonság kedvéért gyorsan összefoglalom: oltalom alatt álló menekültcsaládok érkeztek volna a tolnai település panziójába pihenni, de az egész falu fellázadt, a fogadós autójának kerekét kiszúrták, a polgármester lemondott.

Persze, a Soros-terv, meg a veszélyes migráncsok toposzait fejből felmondó őcsényiek nem az ujjukból szopták, hanem a kormánymédia sulykolta beléjük, miért jelent közvetlen életveszélyt a menekültek érkezése. És sokan most azt gondolják, Őcsénymagyarországon élünk, elérte célját az állami milliárdokból fizetett gyűlöletpropaganda. Pedig a helyzet ennél bonyolultabb is, meg rosszabb is.

 Menekült sem kell a gyűlölethez

Kár azt gondolni, hogy az idegengyűlölet Orbán Viktor (kétségkívül visszataszítóan gonosz) menekültpolitikájával érkezett  Magyarországra. Nem azzal érkezett, és nem is Orbán (előbb-utóbb kétségkívül bekövetkező) távozásával fog eltűnni. A helyzet az, hogy mi, magyarok xenofób, vagyis idegengyűlölő nép vagyunk. Azok is voltunk, és félő, hogy sokáig azok is leszünk. Hopp, már látom ökölbe szorulni a kezeket, úgyhogy mielőtt elmondanám, hogy a magyarság xenofóbiája szerintem mit jelent, azt mondom gyorsan el, hogy mit nem.

Nem jelenti például azt, hogy minden magyar idegengyűlölő. Vannak erre hozzávetőleg korrekt felmérések, ezek közt a legtöbbet emlegetett a TÁRKI 2006-os pirézellenessség-kutatása, amit egy évvel később megismételtek, akkor a lakosság 68 százaléka hallani sem akart arról, hogy ún. pirézek vándoroljanak be Magyarországra. Ami azt jelenti, hogy a többségnek nem is kell valóságos ellenség az elutasító attitűdhöz.

Ha egy kitalált néppel, akiről semmi információnk nincs az érdekes csengésű nevükön kívül, ennyire elutasítók vagyunk, milyenek legyünk azokkal, akik a hírek szerint, ugye direkte lefejezni, felrobbantani, megerőszakolni és muzulmánná kényszeríteni akarnak minket, nem is szólva arról, milyen randa betegségeket terjesztenek?

Nem, nem minden magyar gyűlölködő, valószínűleg most is van  harminc, talán negyven  százalék, aki nem az. A többi viszont az, és az arány nyilván nem javulni fog, hanem rosszabbodni. De miért?

Néplélek, kérem szépen, nemzetkarakter. Bizony.

Mítoszok rabságában

A néplélek ill. nemzetkarakter (egyesek szerint ezek nem is léteznek, szerintem meg igen) nem jelent leküzdhetetlen fátumot, valami eleve-ilyennek-születettséget. Naná, hogy nem genetikai eredetű, dehogyis, semmi ilyesmi nem genetikai eredetű.

A néplélek, valamint az ebből fakadó nemzetkarakter szerintem kollektív tudatállapot, aminek kulturális, földrajzi, neveltetési, szociális, történelmi okai vannak – csupa olyan okok, amelyek valamelyest változhatnak, ezért a néplélek vagy a nemzetkarakter folyton alakulóban van. A spórolós skót, a hűvös brit, szenvedélyes olasz, a „zenésznek született” roma, a precíz német, a sírva vigadó magyar sztereotípiái persze csak szubjektív és többszörösen közvetett módon igazolhatók, de mégis, valamiképpen léteznek és meghatározóak.

Tanulunk és el is hiszünk magunkról ezt-azt, vannak izgalmas eredetmítoszaink és jövőképeink, benne élünk a közös narratívákban arról, kik vagyunk mi, és a dolgok szerencsétlen együttállásából adódóan ezek a narratívák nagyon, de nagyon kedveznek az idegenellenességnek. (Más országok, más népek estében meg éppen nem.) A „miamagyar-elbeszélés ”jól felismerhető, egymásból logikusan következő,  mitikus elemekből áll. Felsorolom őket, kiki hozzáteheti, amit szerinte kihagytam.

A dicső múlt mítosza. A magyarság egykor, a homályba vesző történelemben a nagy, uralkodó népek egyike volt, ha éppen nem a legnagyobb és leguralkodóbb.

A kiemelkedő tehetség mítosza. Egyszerűen mindenki magyar, aki számít. Minden fontosat mi találtunk fel, mi komponáltunk meg, csak vannak  dolgok, amiket más, irigy népek eloroztak tőlünk. Erkölcsileg is, kulturálisan is fölötte állunk másoknak. (Máig kiművelt emberfők hiszik el pl. azt az ostobaságot, hogy az anyaelvünk szinonimákban gazdagabb másokénál.)

A „nem ezt érdemeljük” mítosza. Ha egy meccsen veszítünk, az nemzeti tragédia, mert „bennünk ennél több van.” Nekünk nem veszteni kéne, nem erre rendeltettünk. Hogy egy kis nép vagyunk a Kárpát medencében, az meg aztán végtelenül igazságtalan, az égbekiáltó  skandalum, az tűrhetetlen és elviselhetetlen.

A halálos veszély mítosza. Mi vagyunk az a nép, amely örökké a pusztulás szélén táncol. Ellenségeink éberek és megveszekedetten gyűlölnek minket a tehetségünkért és mindenünkért, meg azért is, mert csak. Ha most nem vigyázunk nagyon, szétszóratunk, elfogyunk, legyalogolnak minket, nemzet süllyed el a sírban, satöbbi.

És mindebből követezik a kritikus önreflexió teljes hiánya, vagyis a mindenről más tehet mítosza. Mi üldözött nép vagyunk, mi eleget szenvedtünk már, mi sokkal többet szenvedtünk másoknál, a kinekrosszabb-versenyt kapásból megnyerjük (Mohács, Trianon, ötvenhat, van kérdés?), tehát nekünk óvakodnunk kell az idegentől. Az idegen, az jön és kinyír. Az idegen, ha már itt van, a fejünkre nő. „Ne engedd be a tótot, mert kitúr a házból.” Gondosan be kell zárkóznunk, és menteni, ami menthető. Ezt látjuk Őcsényben is. Ezt halljuk az utcán. Ezt tanuljuk az iskolában. Ez a levegő, amit beszívunk.

Ha hosszú még a történelem, valószínűleg változhatunk valamennyit, de az nem ma lesz és nem is holnap. (Hozzáteszem, az önreflexió hiánya gyakran a másik végletbe, valamiféle fatalista önmarcangolásba csap át, ennek is gazdag az irodalma. De az már egy másik történet.)

Egy populista gyűlöletpolitika mindezen még ronthat valamennyit, amennyiben kihasználja és meglovagolja. De Őcsény nem pusztán Orbán Viktorról szól, hanem, nagyon szomorúan mondom, rólunk. Nem kerítésekre, hanem sok-sok bevándorlóra volna szükségünk, hogy megtanuljuk: amitől annyit félünk, az egyszerűen nincs. Hogy az idegen, attól, hogy idegen, még nem ellenség.