szerző:
Szarvas Koppány Bendegúz

Létezik koherens érvelés a választási bojkott mellett. Csak nem értek egyet vele.

Választás 2018
Február 17-én hivatalosan is elkezdődött az április 8-ra kiírt parlamenti választás kampánya. Ebben a hét hétben a hvg.hu beszámol minden eseményről, amely a választók döntését befolyásolhatja, pörög a kamuméterünk, ott leszünk a nagy csaták helyszínén, és úgy általában: megmutatjuk, milyen Magyarországon szavazunk 2018 tavaszán.
Friss cikkek a témában

Nem gondoltam volna, de megtörtént: azzal kezdem, hogy elismerésem fejezem ki Hont Andrásnak. No, nem azért, mert egyetértenék vele – idáig még nem fajult a helyzet. De mégis, sikerült elmondania valamit, amit előtte nagyon sok írástudónak és kommenthuszárnak nem sikerült: az esetleges bojkott utáni lépéseket.

Sokan (zászlóshajójuk Bartus László, ez már beszédes tény) magyarázták már, hogy választáson nem lehet a Fideszt legyőzni, hogy diktatúra van, és az Egyetlen Igaz Út a rendszer megdöntésére (merjem-e leírni a rendszerváltást?!) a bojkott. Megrögzött gyakorlatias alak vagyok, és ezek a leírások nekem mindig hiányosnak tűntek. Sosem írták meg ugyanis a hogyant. Ott volt kezdőpontnak a bojkott, végpontnak a rendszerváltás, a kettő között pedig egy nagy hézag. Igen, bojkottálunk – aztán? Soha, senki által nem láttam leírva az első és az utolsó pont közötti lépéseket, pedig kell, hogy legyenek! Különösen a racionális ellenvetések fényében: indulnak helyettünk kamupártok; a Fidesz-hívek úgyis ott lesznek, és legitimálják a rendszert a részvételükkel; senkit nem fog érdekelni külföldön; és így tovább.

De nem.

Vita a választási bojkottról a hvg.hu-n

Hont András: Utolsó szavak a választási bojkott ügyében

Béndek Péter: A demokráciánk sírfeliratához

Szigetvári Viktor: Érvek az alkotmányos forradalom mellett

Krómer István: A bojkott bojkottja

Gulyás Márton: Orbánt az ellenzéki pártok nem, de a szavazók még megbuktathatják

Az igazsághoz tartozik, egyszer valaki válaszolt nekem egy olyat, hogy „általános sztrájk”, de a következő „és azután?” kérdésre már nem volt válasz. Arra pedig, hogy „ez nem segít” a fentebb felsorolt okokból, az volt általában a dacos visszavágás, hogy „de a választáson indulás sem!”. Lehet, hogy most épp nem vezet eredményre, de az összefogásos elképzelés mégis csak koherensebb, mint a bojkottosdi. Viszonylag egyszerűen levezethető: széles körű összefogás->egyéni körzetek behúzva->torz választási rendszer miatt kétharmad a Parlamentben->Polt Péter leváltva, ügyészség teszi a dolgát->akiket ez megillet, vezetőszáron bíróság előtt->új alkotmány, új választási törvény->jogállam helyreállítva->öröm é bódottá.

Ehhez képest a bojkott-elgondolás ködös képzelgés volt. „Majd jól nem megyünk választásra, és a Fidesz elsüllyed szégyenében!” – körülbelül ezen a szinten, aminek a naivitása nyilvánvalóvá válik, amint hagyjuk magunkban leülepedni a tényt, hogy a Fidesz képes volt alelnökévé választani Németh Szilárdot. Innentől kedve komoly utópisztikus gondolkodás kell ahhoz, hogy a Fidesznél bármilyen szégyenérzetet feltételezzünk.

Én eddig azt gondoltam, hogy a bojkottnak egyenes következménye az agresszió, elvégre ha a hatalom illegitim, akkor minden módon megdönteni legitim. Adjuk hozzá a kálvinista zsarnokölés-tant, meg az Aranybulla ellenállási záradékát, és megvan a Molotov-koktél történelmi legitimációja. De ezt a forgatókönyvet legtöbben tagadták, így maradt a ködös magyarázás arról, hogy bojkottálni kell, mert azt kell.

Egész mostanáig, amikor is Hont András letett az asztalra egy forgatókönyvet. Nem részletes, átgondolt stratégia, de legalább megérthetjük, hogy mivel terveznének a bojkott-stratégia hívei, ha politikai aktorok lennének, és nem hasznavehetetlen kibicek.

A cikkében leírt folyamat szerint a bojkott utáni lépés a tüntetések, sztrájkok, egyéb demonstrációk szervezése. Vagyis Parlamentből kivinni az utcára a politikát és nyomás alá helyezni a kormányt annak érdekében, hogy leüljön tárgyalni azokkal, akik magukat (a bojkott után megalapozottan) az elégedetlen többség képviselőiként pozicionálják. A tárgyalások az elképzelés szerint a jogállam helyreállítását, de legalábbis egy arányos választási rendszer bevezetését eredményeznék. Ott megbukna a Fidesz, és kormányozni lehetne az országot.

Ismét hangsúlyozom: elismerem, hogy koherens, de nem értek egyet vele.

Három okom van erre, ebből kettő azért ok, mert annyira költségessé teszi a stratégia végigvitelét, hogy komolyan elgondolkodik rajta az ember, hogy megéri-e, a harmadik ok viszont gyakorlati, és fölöslegessé teszi az egészet.

Először is: mi van, ha senkit nem érdekel a bojkott, és ami utána jön? Mi van, ha a Fidesz feljegyezte a mondást és alkalmazza is: „előbb-utóbb megunják, hazamennek”? Elképzelhető, hogy a Fidesz egyszerűen a demokratikus véleménynyilvánítás eszközének nevezi a bojkottot, meg a sztrájkokat, és közben informális csatornákon jelzi a németeknek, hogy „nyugi, a cégeitekhez nem nyúlunk”, akik ezek után nyugodtan hátradőlnek, és elismerik Magyarországot demokráciának. Elvégre Erdoğannal is kiegyeztek, mikor reálpolitikai érdekeik megkívánták. Az EU-források (made in Germany) továbbra is áramlanának Magyarisztánba, viszont semmilyen korlátja nem lenne többet a hatalomnak, még csak a nyilvánosság sem. Cserébe nézhetjük az így Parlamentbe jutott Schmuck Andort interpelláció közben. Ki akarná ezt?!

Másodszor: nagyon valószerűtlen, de lehetséges, hogy a Fidesz a bojkott hatására nyílt autokráciát vezet be. Elképzelhető ez a forgatókönyv is. „Ha az EU nem ad pénzt, majd ad Kína” – mondta Orbán nemrég. Gumibot, meg moszkvai támogatás. Persze így kevésbé lenne értékes Orbán Putyinnak, az EU-n kívül, de azért nem engedhetné meg magának, hogy elengedje egy vazallus kezét, mert akkor a többi is meginogna. Ekkor már tényleg csak az erőszakos ellenállás maradna, mint hatékony eszköz, Maidant kellene játszanunk, Molotov-koktélt dobálni, vagy éppen évekig békésen ellenállni a Szrgya Popovics által könyvbe foglalt alapelvek mentén. Tény, hogy legalább végre eldőlne a „demokrácia van-e vagy nem?”-vitát, és egyértelművé tenné a teendőket, de nem biztos, hogy megéri az árat.

Harmadszor: akármi is a bojkott és a sztrájkok, tüntetések, demonstrációk végkimenetele, nem éri meg az energiabefektetést. Ugyanis a bojkott, aztán a kellő mértékű sztrájkok és tüntetések megszervezése iszonyatos szervezőmunkát igényel. Rengeteg embert kell megmozgatni és koordinálni. Ahhoz pedig kell valamilyen szervezet, ami mindezt a munkát elvégzi. Jó eséllyel ezek a szervezetek az ellenzéki pártok lennének, hiszen náluk lehetne a vízió, a tapasztalat, meg a hálózat.

Ekkor pedig felmerül egy kérdés: ha lenne egy erő, amelyik képes lenne megszervezni mindezt – nem lenne vajon ez az erő képes arra, hogy a kelő mértékű tömeget inkább arra szervezze meg, hogy elmenjenek szavazni a megfelelő jelöltekre, és úgy döntsék meg a Fideszt, törvényesen, kétharmadot nyerve, a választási rendszert megalkotói ellen fordítva?! Eléggé valószerűtlen, hogy ugyanannyi, vagy kevesebb energia kelljen ahhoz, hogy sokszázezer embert huzamosabb idejű sztrájkolásra (ezáltal bérkiesésre) vegyünk rá, mint ha arra akarnánk rávenni, hogy egyszer fejtsenek ki komolyabb erőt, mikor elmennek szavazni és behúzzák az x-et. Persze, feltéve, hogy a Fidesz elfogadja a népakaratot, és átadja a hatalmat, mikor arra kényszeríti a választási eredmény. Ha nem teszi, akkor az előző pont lép érvénybe, de legalább elmondhatjuk, hogy mi mindent megtettünk a békés váltás érdekében.

Vagyis: ha lenne olyan szervezet, ami egy sikerrel kecsegtető bojkottot és azt követő tömegmozgalmat meg tudna szervezni, az egy választási győzelmet is meg tudna. Hogy ez eddig nem történt meg, az leginkább annak köszönhető, hogy nem jelent meg még a porondon egy akkora erő, amelyik ezt végre tudná hajtani. De akármelyik utat is követjük, a nulladik lépés mindenképpen ennek az erőnek a megszervezése, ha Fideszt akarunk váltani.

(A szerző a Momentum tagja)