A ma is vágyott csend és a nyugalom mellett a családi összetartást a szatmári Csengerben ismeri meg: a debreceni sportklubban gazdasági vezető papa és a tanítónő mama mellett az iskolaigazgató nagypapa hat rá, „színházat rendezett, és néha idős néninek öltözve tréfálta meg a falusiakat”. Részben az általa a kertben 1956-ban elásott Molnár Ferenc-sorozatból művelődik unokája, a kis Enikő, aki a középiskolát már Debrecenben járja ki, hogy aztán elsőre felvegyék Budapesten a Színművészetire. Itt Horvai István és Kapás Dezső osztályába és hatása alá kerül, „tőlük kaptam meg azokat az erkölcsi és szakmai útmutatókat, amelyek elengedhetetlenek a mesterséghez”. Friss diplomásként már 1983-ban a Vígszínházba kerül. Előbb színésznőként, majd rendezőként is magára, aztán – Kaszás Attila személyében – házastársra talál. Tucatnyi filmben játszik; Prágában és Pozsonyban Shakespeare-, Örkény István- és Lope de Vega-darabokat állít nagy sikerrel színpadra, hogy aztán négy éve Brecht Egy fő, az egy fő című művével Washingtonban is újabb rendezői babérokat szerezzen. A hivatalos elismerés sem várat magára: Jászai Mari-, Ruttkai Éva- és Kossuth-díja mellett érdemes művész, valamint a színikritikusok díjának többszörös kitüntetettje, két éve pedig a tisztikereszttel is elismerik.

„Tartom magam a színházi etikához, miszerint a folyamatos előadások érdekében nem szerencsés veszélyes sportokat űzni, ezért például soha nem voltam síelni” – vall a kikapcsolódás hanyagolt formáiról a munkájában a hobbiját is megtaláló színésznő. „Nemrégiben forgattam például Mészáros Mártával; kifejezetten feltöltődés volt vele dolgozni, olyan, mintha sétarepülőznék.”

© Fazekas István

HVG: Gratulálunk a kinevezéséhez, s hadd pikírtkedjünk máris: ha nem egyedüli pályázóként indul, mekkora esélye lett volna?

Esazenyi Enikő: A haval kezdődő kérdéseket nem szeretem, nem is válaszolok rájuk. Ugyanezt a pályázatot írom akkor is, ha öten vagyunk; a lényeg úgyis az, hogy mi történik a színházban.

– A döntnökök kifejezetten invenciózusnak minősítették a pályázatát. Elárulja, miben újítja meg a Vígszínházat, mitől lesz az – Várkonyi Zoltán és Marton László után – Eszenyi Enikő-s?

– Meg fognak lepődni: úgy gondolom, azért, mert nem vagyok újító. A pályázatom lényege, hogy nyitott színházat szeretnék, ahol a hagyományokat megőrizzük és továbbgondoljuk. Sok ötletem és tervem van, de a részletekről korai lenne még beszélni.

– Nem feltételezzük, hogy a direktorrá választása nyomán identitásproblémái támadtak, mégis: elsősorban színésznőnek, rendezőnek, netán már színidirektornak látja inkább magát?

– Külföldön természetes, hogy ilyet nem kérdeznek! Az, hogy valaki darabokat ír, játszik bennük, és színházat igazgat, nem csupán Shakespeare-nél vagy Ljubimovnál természetes, de ma már a kis alternatív társulatoknál is.

– Máris megkövetjük laikus feltételezésünkért, hogy valamelyik feladatához esetleg jobban vonzódna.

– Mindig ahhoz vonzódom a legjobban, abba adom bele a szívemet-lelkemet, amit éppen csinálok – akár a színpadon, akár a rendezői székben.

– Egy szatmári kistelepülés, Csenger szülötteként jutott fel a világot jelentő deszkákra. Igaz, hogy ön járta ki földijeinek a várossá minősítést is?

– Még a nyolcvanas években történt: egy fogadáson lefényképeztek Berecz Jánossal, amiből a faluban arra következtettek, hogy jól ismerem. Megkértek, segítsek elintézni egy találkozót a tanácselnök és közötte, mert az Elnöki Tanács hamarosan dönt a várossá minősítésekről. Akkoriban forgattam a Legényanyát, és az egyik asszisztens épp Berecz János fia volt. Rajta keresztül küldtem egy szép levelet az apjának, aki fogadta is a küldöttséget, majd Csengerből város lett.

– Amúgy meddig hajlandó elmenni azért, hogy érvényesítse az akaratát? Legutóbb a Megasztár zsűrijének tagjaként úgy bírta rá Fenyő Miklóst az ön szája íze szerinti szavazásra, hogy a ruhafelsőjét széttárva villantott egyet.

– Mindenre képes vagyok, hogy a Vígszínház jó legyen, de amit felidéztek, csak játék volt.

– Korábban azt nyilatkozta, jobban szeret külföldön dolgozni, mert ott jobban megbecsülik...

– Már megint egy régi idézet, amit egészen más helyzetben mondtam. Pozsonyban hat, Prágában három éve dolgoztam, azóta viszont rengeteg filmben játszottam, új darabokat rendeztem. Akkor nyilván így éreztem.

– Soha nem merült fel önben, hogy itt hagyja a helyi intrikákat, a rosszul kérdező újságírókat, és inkább permanensen külföldön érvényesüljön?

– Fontosak voltak a külföldi munkáim, mert egy pici résen át beleláttam egy másik ország életébe, tágult a világképem, de nagyon szeretek itthon dolgozni.

– Rendezései során szereplői nemegyszer kapták meg a legjobb színészeknek járó díjakat. Milyen módszer szerint dolgozik? A rendező Eszenyitől is úgy rettegnek a színészei, ahogyan ön tartott annak idején Horvai Istvántól?

– Pista bácsi óriási szakmai tudással rendelkezett, nem a személyétől kaptam görcsöt, hanem önmagamtól, hogy nem tudok megfelelni annak, amilyennek lennem kellene a színpadon. Ő és Kapás Dezső, ha szükséges volt, iszonyatosan letoltak, amitől nagyon ki tudtam borulni, de mindig tudtam, hogy a fejlődésem érdekében kritizáltak. Kicsit én is ezt a hagyományt viszem tovább; nem félek megmondani az igazságot a színészeknek, ha ez kell a fejlődésükhöz. A dicséretben kicsit rosszabb vagyok, mert a jó munkát evidensnek veszem.

– Elárulna néhány tipikusan eszenyis rendezői fogást?

– Önök például akkor tudnának jól kérdezni, ha elemeznék az előadásaimat, és feltűnne, hogy az valamilyen. De elég bizarr lenne, ha ezt én fogalmaznám meg.

– Azt viszont ön nyilatkozta magáról, hogy sokszor a bizonyítási vágy és a megfelelési kényszer mozgatta előre a pályáján. Netán ennek a kifejeződéseként értelmezzük olykor meghökkentő ruhakölteményeit is?

– Azt hiszem, korábban volt bennem ilyen vágy, talán amiatt, hogy vidékről jöttem, és nem kizárt, hogy a dívásnak mondott öltözködésem is részben ebből fakad. Amikor pedig egy város kulturális bizottsága és egy társulat százszázalékosan támogat abban, hogy én legyek a vezető, akkor nyilván ennek a kihívásnak is meg akarok felelni.

– Azt árulja még el: ön valóban az a felvágott nyelvű, öntudatos amazon, ami a médiából átjön, vagy csak ebben a sajátos művészi gúnyában érintkezik a külvilággal?

– Nincs olyan, hogy felvett szerep. Olyan vagyok, amilyen; más hangon szólalok meg rendezőként, színházigazgatóként, illetve színésznőként. De az biztos, hogy a véleményem mellett elszántan kitartok, s ez nyilván most is kiderült.

IZSÁK NORBERT – DOBSZAY JÁNOS