szerző:
Lichter Péter

Aranypolgár, Az elnök emberei, Hálózat - az újságírói szakma mindig is hálás témákat szolgáltatott Hollywoodnak. Ezekben a filmekben a cikkírás gyakran életveszélyes nyomozással is párosul, nem beszélve a laptulajdonosokkal folytatott folyamatos harcról: a valóság feltárása gyakran nem várt akadályokba ütközhet. Az újságírók munkáját feldolgozó filmek lényegében alig változtak az évtizedek során, a konfliktusok ugyanazok maradtak: az objektív tájékoztatás küldetése áll a vállalati és politikai érdekekkel szemben.

A héten került a mozikba a Spotlight - Egy nyomozás részletei című film, amit sokan az Oscar-díjátadó egyik legnagyobb esélyesének tartanak. Tom McCarthy (Az állomásfőnök, A látogató) filmje a Boston Globe oknyomozó csoportja, a Spotlight rendkívüli munkáját mutatja be, amelynek során fényt derítettek a katolikus egyházon belüli gyermekmolesztálási ügyekre.

"Beleborzongunk egy markonyi újságíró szöszölésébe" - kritikánk a Spotlightról

A hat Oscar-díjra jelölt alkotás igazi színészi csapatmunka, a valódi főhős nélküli film meg is kapta a Színészek Szakszervezetétől a legjobb szereplőgárdának járó díjat, amelyet a nyolc legfőbb karaktert alakító színész vehetett át: Billy Crudup, Brian d'Arcy James, Michael Keaton, Rachel McAdams, Mark Ruffalo, Liev Schreiber, John Slattery és Stanley Tucci.

Michael Keaton és Mark Ruffalo a Spotlight c. filmben
©

A Spotlight apropóján gyűjtöttünk össze néhány remek filmet, amelyeknek valamilyen újságírói munka áll a középpontjában.

Aranypolgár (Citizen Kane, 1941)

Orson Wellles huszonöt évesen forgatta le első játékfilmjét, amit később évtizedeken keresztül a világ legjobb filmjének tartottak, nem véletlenül. Az Aranypolgár sok szempontból ma is rendkívül frissnek hat: a vizuális ötletei és az idősíkok között ugráló szerkezete azonnal elfeledteti, hogy egy hetven éves filmről beszélünk. Ráadásul a csodagyerekként induló Welles a film főszerepét is eljátszotta, nem kis teljesítmény volt tőle, hogy hitelesen tudott egy öregedő sajtómágnás bőrébe bújni.

Az Aranypolgár a dúsgazdag Charles Foster Kane halálával kezdődik: elsuttogott utolsó szava a rózsabimbó. Egy csapat újságíró a szó mögöttes jelentését próbálja megfejteni, ezért felkeresik a milliárdos régi szerelmeit és kollégáit: ebből a nyomozásból rajzoldóik ki Kane portréja.

Az elnök emberei (All the President’s Men, 1976)

Alan J. Pakula klasszikus politikai thrillerként is számot tartott filmje a Watergate-botrány hátterének feltárásáról szól. Egyik különlegessége, hogy a Richard Nixon lemondásához vezető botrány csak a film forgatása előtt két-három évvel pattant ki: a stúdió és a rendező tehát iszonyatosan gyorsan reagált a történetre, és egy feszült, minden ízében izgalmas thrillert készített a sztoriból.

A Washington Post két – azóta már élő legendává vált - újságírója Bob Woodward (Robert Redford) és Carl Bernstein (Dustin Hoffman) egy szimpla betöréses eset után kezdett nyomozni: az egyébként majdnem érdektelen hír egyik legfurcsább részlete az volt, hogy a Demokrata Párt irodájába betört alakoknál lehallgató-készülékek voltak. Innen indul a nyomozás, aminek a szálai egészen az ovális irodába vezettek. Az elnök emberei a klasszikus tényfeltáró újságíráshoz intézett himnusz, amely mai szemmel is abszolút működik.

Jó estét és jó szerencsét (Good Night and Good Luck, 2005)

George Clooney karrierjének csúcskorszakában vágott bele a filmrendezésbe, és talán sokakat meglepett azzal, hogy kimondottan komoly és jól működő filmeket tett le az asztalra. Második rendezése volt a Jó estét és jó szerencsét, ami az amerikai televíziózás hőskorszakába kalauzolja a nézőt. Clooney számára a közéleti elkötelezettség és a társadalmi felelősségvállalás mindig fontos volt, ezért vált meghatározó példaképévé Edward R. Murrow, az amerikai televíziózás egyik legnagyobb alakja. Clooney filmje abban a korban játszódik, amikor Amerikában komoly paranoiává nőtt a kommunizmustól való rettegés, és ezreket vádoltak a vörösökkel való kooperációval.

A boszorkányüldözés egyik éllovasa volt Joseph McCarthy szenátor, akinek a nevével később összeforrt ez az eléggé lehangoló korszak. A televízió még épphogy csak elindult, de jelentőségét hamar felismerték: a rádiós veterán Murrow igazi objektív, társadalmilag elkötelezett műsort valósított meg, ami szembement McCarthy romboló szellemiségével. Clooney hangulatos és lassan kibomló filmje ezt a harcot mutatja be, illetve azt, hogy milyen izgalmas volt a televíziózás egy olyan korban, amikor a technika a maihoz képest szinte kőkorszaki volt.

Hálózat (Network, 1976)

Sidney Lumet döbbenetesen realisztikus, mai szemmel kimondottan profetikusnak ható szatírája azt mutatja be, hogyan vált átkozottá a Murrow által elindított közéleti televíziózás. A filmet egyébként az a zseniális Paddy Chayefsky írta, akit sokan a televíziózás egyik leginnovatívabb írójának tartottak. A Hálózat egy képzeletbeli televíziós csatorna különös válságát mutatja be: a Murrow-val induló veterán híradószerkesztő és műsorvezető Howard Beale élő egyenes adásban közli a nézőkkel, hogy a következő műsorban fejbe fogja magát lőni.

Ebből persze iszonyatos botrány lesz, az idős műsorvezetőt rögtön nyugdíjazzák, de a ravasz és kegyetlenül opportunista műsorigazgató (Faye Dunaway) meglátja a helyzetben rejlő lehetőséget. Beale-t visszaengedik a híradóba, ahol újabb és újabb ámokfutásba kezd, de mivel a nézettség az egekbe száll, ezért még külön műsort is csinálnak az őrülettel határos monológjainak. Lumet zseniális szatírája arról a mai is aktuális feszültségről szól, ami a nézettségért loholó televíziók és az objektív tájékoztatásért dolgozó újságírók között van.

A bennfentes (The Insider, 1999)

Michael Mann legtöbb filmje épp oly könnyen felismerhető, mint mondjuk egy Wes Anderson-opusz. A gengszterfilmekre és thrillerekre szakosodott mester munkáiban egyszerre vannak jelen a szenvedélyes érzelmek és a hideg profizmussal átitatott következetesség. A legjobb filmjei (Szemtől szembe, Collateral – A halál záloga, Az utolsó mohikán) centrifugális erővel rántják be a nézőt, időnként szinte minden érzékszervünket munkába fogják. Ez a felfokozott érzékiség jellemzi Mann 1999-es remeklését, A bennfentest is.

Az Al Pacino és Russel Crowe főszereplésével forgatott film középpontjában egy dohányipari cég vezető kémikusa áll, aki felfedezi, hogy a cigarettába egy extra adalékanyagot tesznek. Wigand jelzi aggályait a felettesei felé, akik erre elbocsátják. A jelentéktelennek tűnő sztorira Lowell Bergman bukkan rá, a legendás televíziós műsor, a 60 Minutes producere, aki rögtön észreveszi az ügy jelentőségét. A producer sikeresen rábeszéli Wigandet, hogy tálaljon ki a műsorban, ám az ügy ennél komplikáltabb, hiszen ezzel a kémikus egy komoly titoktartási szerződést szegne meg. A producernek tehát nem csak a nyilatkozatért kell komolyan megküzdenie, hanem azért is, hogy a tévétársaság vágatlanul közölje – hiszen potenciálisan egy komoly perrel néz szembe a dohányipari mamutcégekkel szemben.

Mann filmje izgalmasan mutatja be, hogy egy-egy jogilag és morálisan is kényes feltáró anyag mögött micsoda feszültségek munkálkodnak.

Majdnem híres (Almost Famous, 2000)

Cameron Crowe a filmrendezők azon maroknyi csoportjába tartozik, akik nem csak újságíróként kezdték a pályájukat, hanem a filmsikerek után sem álltak le a publikálással. Crowe a hetvenes években a híres Rolling Stone magazin újságírója volt, még gimnazista korában írt zenei kritikákat és turnébeszámolókat a lapnak – és az írással azután sem hagyott fel, hogy olyan kasszasikereket rendezett, mint a Jerry Maguire – A nagy hátraarc. Erről az időszakról szól a legszemélyesebb filmje, a Majdnem híres is.

A film kissé esetlen főhőse William, a kezdő zenei újságíró, akinek az az első melója, hogy tudósítást írjon egy feltörekvőben lévő rockbanda turnéjáról. William fejest ugrik az általa félistenként tisztelt zenészek őrült világába, összehaverkodik a banda énekesével és persze beleszeret az egyik groupie-ba. Annak ellenére teszi ezeket, hogy a tapasztalt öreg rókaként ábrázolt szerkesztője (Philip Seymour Hoffman zseniális alakításában) nyomatékosan figyelmezteti, hogy ne fektessen komoly érzelmeket a munkába, mert csalódás lesz a vége.

A Majdnem híres nemcsak a hetvenes évekbe visszarepítő, egyfajta keserédes nosztalgiát meglovagoló ügyes vígjáték, hanem a rajongásról szóló személyes történet.

Citizenfour (2014)

Laura Poitras megdöbbentő dokumentumfilmje elsősorban a nyilvánosságról, illetve az információszabadságról szól, egy nagy nyilvánosságot és botrányt kavart történeten keresztül. Poitras puritán kivitelezésű, de ettől függetlenül borzasztóan izgalmas dokumentumfilmjének fókuszában Edward Snowden áll, az NSA volt alkalmazottja, aki nyilvánosságra hozott egy csomó titkosított dokumentumot, ami felfedte az amerikai kormányhivatalok visszaéléseit. Az ügyből világméretű botrány lett, hiszen egy sor európai állam is érintve volt a lehallgatásokkal.

Poitras dokumentumfilmje azért egyedülálló, mert Snowden ezekkel a titkosított és kényes információkkal őt és még másik két újságírót kereste meg először: a Citizenfour ezeket az első interjúkat és tárgyalásokat mutatja be élesben, ahogy Snowden felfedi az újságíróknak a rendkívül kényes információkat. A Citizenfour az elmúlt évek egyik legjobb dokumentumfilmje, azért, mert egy ilyen horderejű eseményt nem visszatekintéseken keresztül mutat be, hanem belülről, élesben, amikor éppen történt. A film aprólékosan bontja ki azt a folyamatot, ahogy egy ilyen sztoriból gondosan adagolt hír lesz.

A Prizma szerzőinek a hvg.hu-n megjelent legutóbbi cikkei
Cikk megosztása
Címkék