Nem véletlen, hogy újságírókról nem készül annyi film, mint mondjuk bokszolókról, cowboyokról vagy épp brókerekről – bár társadalmi hatásában, jó esetben, legalább olyan jelentőségteljes szakmáról van szó, kétségkívül kevésbé valók nagyvászonra a sokszor hónapokat, akár éveket felölelő oknyomozások részletei. Pedig a Spotlight – Egy nyomozás részletei már a kissé hatásvadász magyar alcímében valami ilyesmit ígér.

A 2015 utolsó negyedévében csúcsosodó fesztiválszezonban már jó előre a legfőbb Oscar-esélyesnek kikiáltott mozi azóta kissé vesztett a pozíciójából – köszönhetően a későn érkező A nagy dobás és az előzetes díjátadókon taroló A visszatérő sikereinek –, még mindig bizakodva tekinthet a jövő heti gála elé. És ez azért is nagy szó, mert a Spotlightban a versenytársakkal ellentétben nincsenek disztópikus világvégehelyzetek, bolygóközi megmentéssztorik, medvetépést követő véres bosszúk, de még rabságból szabadult anya-fia történetek sem.

Persze vannak helyette papok által szexuálisan abuzált gyerekek, akiknek egy része az öngyilkosságba menekült, egy másik része pedig a múltat magában elfojtva éli az életét – de szerencsére nem az egyszerű utat választották a készítők, és nem az olcsó sokk-faktorra mentek rá. Cserébe sokkal elemibb hatást értek el annak a fájdalmasan elnyújtott folyamatnak a bemutatásával, amelynek során egy kis csapat szépen lassan felgöngyölítette az egész ügyet.

A Boston Globe szerkesztőségén belül működő Spotlight csapat néhány elszánt oknyomozó újságíróból áll, akik olyan egyedi helyzetben vannak, hogy hónapokat, vagy akár egy évnél is többet tölthetnek el egy-egy sztorival – a mai hírversenyben ez már szinte elképzelhetetlen, de már a film sztorijának idejében, a kétezres évek legelején is ritka volt az ilyen.

És nem a film központjában álló 2001-es nyomozás volt az első alkalom, hogy a Globe megpróbált utánamenni az egyház bűneinek – de ahogy az gyakran előfordul, a lap az olvasói igényekhez igazodott. A túlnyomórészt katolikus olvasóbázissal rendelkező újság ugyanis tömeges lemondott előfizetésekkel és különböző sztrájkokkal kényszerült szembenézni egy-egy hasonló akciót követően. Ráadásul a Spotlight tagjai is katolikus családba születtek, és hát senki sem szereti a kellemetlen vasárnapi ebédeket.

A pletykák attól még ugyanúgy terjengtek, gyakorlatilag nyílt titok volt, hogy nincs minden rendben a papokkal, folyamatos bírósági ügyekkel nézett szembe az egyház, de konkrét, megdönthetetlen tények híján könnyű volt legyinteni, és rágalmazást kiáltani. A Globe-nál is egy külső szereplő kellett ahhoz, hogy megadja a kellő löketet az ügyben: 2001-ben új főszerkesztőt kapott az újság, a se nem bostoni, se nem katolikus Marty Baront (aki jelenleg a Washington Post szerkesztőségét vezeti).

Pedig Baron és a Spotlight-vezér Walter „Robbie” Robinson között a kezdetekben nem volt túl nagy az egyetértés, az új főnök nem igazán találta gazdaságosnak az alapos, de a sajtó ezredfordulói viszonylatában lassú munkát végző csapat munkásságát. Ugyanakkor Baron találta meg a hetek óta téma után kutató Spotlight legújabb nyomvonalát is: a Globe számolt be annak az ügyvédnek az esetéről, aki azt állította, hogy a bostoni érsek tudott arról, hogy egy helyi pap többször is szexuálisan bántalmazott gyerekeket, és semmilyen lépést nem tett ellene.

Az idő előrehaladtával egyre több ilyen egyéni esetre, és borzalmas részletre derül fény – az viszont hamar egyértelművé válik az érintettek számára, hogy itt nem lesz elég néhány hasonló sztorit az olvasók elé tárni, hanem a nagyobb képre kell koncentrálni. Az egyház, és annak helyi képviselője, Law érsek ugyanis mindent megtesznek, hogy ellehetetlenítsék az ügyet, hiszen néhány kirívó eset alapján nem lehet egy világméretű szervezetet megítélni. Baron üzenete egyértelmű: akkor az egész rendszernek neki kell menni.

A játékidő nagy részét a nem túl izgalmasan hangzó oknyomozás teszi ki: az iratok bújása, a rohangálás a titkosított akták feloldásáért, a telefonálgatás az informátorokkal, a találkozgatás a megszólalókkal, a szerkesztőségen belüli viták. És semmi mellékvágány. Sehol egy elhintett szerelmi szál, egy váratlan haláleset vagy akár egy sikátorban megismert titkos informátor drámai eltűnése.

És végre az újságírók sem az infókért akár az életüket is feláldozó, egyoldalú hősök, hanem csak a munkájukat becsületesen, profin és kitartóan végző emberek, akik egy-egy információ mellőzésével ugyanúgy követnek el hibákat, mint ahogy egy másik feldolgozásával eljutnak a szakma csúcsára.

Ahogy most Tom McCarthy is eljutott a csúcsra: az írás és a rendezés mellett színészkedik is, legtöbben talán az Apádra ütök Dr. Bobjaként, esetleg a The Wire utolsó évadjából ismerhetik. Rendezőként korábban olyan személyes hangnemű függetlenfilmekkel nyűgözte le a közönséget, mint Az állomásfőnök, A látogató vagy a Győzzünk már!, hozzájárult a Fel! forgatókönyvéhez, majd egy orbitális bukás (az Adam Sandler főszereplésével készített A cipőbűvölő) után tért most vissza, nem is akárhogyan.

A Spotlight összesen 6 Oscar-jelölést gyűjtött be (film, rendező, eredeti forgatókönyv, férfi és női mellékszereplő, vágás), és ugyan egyik kategória díját sem érezheti még a zsebében, szinte kizárt, hogy a 2015-ös év egyik legszélesebb körben elismert filmjét ne tüntessék ki valamilyen módon. Persze nem állította magát könnyű helyzet elé a film: a rendezés nem feltűnősködő, a vágás nem szembetűnő, a forgatókönyv nem színezi túl a valóságot, a színészek pedig nem kapnak nagy, katartikus jeleneteket – jó, ezt az egyet leszámítva.

Egyéni kirívóságok helyett viszont kapunk egy olyan egységes, egymás játékát zseniálisan kiegészítő csapatmunkát, amilyet ritkán látni. Az Oscarra jelölt Mark Ruffalo és Rachel McAdams játékával legalább egyenértékű Michael Keaton, Liev Schreiber, Brian D’Arcy James, Stanley Tucci vagy Billy Crudup alakítása, nem hiába kapták meg a Színészek Céhétől a legjobb szereplőgárda rangos díját. De az Oscar-díjakról döntő Akadémia pont az ilyen helyzetekkel nem tud mit kezdeni, és külön kidomborított főhősök nélkül nem ismer el olyan teljesítményeket, mint Keatoné vagy Schreiberé.

A Spotlight könnyen eshetett volna abba a csapdába, hogy a tényleg emberfeletti munkát végző (a sztori 2002-es kirobbanása után több mint 600 leleplező cikket jelentettek meg a témában) újságírók dicsőítése közben elfelejti a sztori igazi értelmét – ez ugyanis nem egy pátoszos hőstörténet, hanem egy munkájukat végző, elszánt emberekből álló csapat történelmi teljesítménye, amely mögött szörnyű emberi sorsok állnak.

De szerencsére a készítők is érezték, hol van a hangsúly: a film végén nem a Boston Globe Pulitzer-díját ecsetelték, hanem a világ azon helyeit sorolták fel, ahonnan a Spotlight által feltártakhoz hasonló esetek kerültek elő 2002-t követően. És a lista csak pörög tovább.

A Spotlight február 18-tól látható a magyar mozikban.