A Lehet Más a Politika képviselői szirénáztak, plakátokat mutattak föl az Országgyűlés szavazása előtt és közben. Az Országgyűlés többsége elfogadta a paksi atomerőmű bővítésének ismeretes tervét. Az LMP képviselőit kihajították az ülésről.

Az Országgyűlés elnöke, Kövér László idiótának nevezte a tiltakozókat.

Kövér házelnök nem is tudja, milyen mély kijelentést tett. Az „idióta” eredetileg – görögül –, mint közismert, „magánembert” jelent. A görög demokráciában az „idióta” az az ember volt, akinek csak a magánérdekei számítottak, csak a magánélete. Ezt a görög demokráciában meghökkentően abnormálisnak tekintették.

A kései modern polgári társadalom pontosan ezt várja el a honpolgároktól: viselkedjenek magánemberekként, számítsák ki a saját érdekeiket, s ezek függvényében alakítsák ki a politikai álláspontjukat. A sok magánember véletlenszerű, esetleges és időleges egyetértése vélhető magánérdeke tekintetében: ez határozza meg a politikai áramlatokat. A magánemberek – az uralkodó elmélet szerint – szemügyre veszik, melyik politikai-üzleti ajánlat áll a legközelebb vélt magánérdekükhöz, s ennek az ajánlatnak a hangoztatóira szavaznak. A pártok sikere a kereslet és a kínálat szabályai szerint alakul: az nyer, aki a legtöbb magánember szubjektíve fölfogott érdekének (a keresletnek) tesz eleget, látszólag vagy valóságosan. Ez az érdek nem mindig gazdasági természetű. Érdeknek tekinthető a biztonság, a köznyugalom, a méltányosság stb. óhajtása is. Ezeket nem eszmének (gondolatnak) tekintjük – a domináns elmélet szerint –, hanem érdeknek. Van, aki stabilitást akar, van, aki változást. Megszámolják, hányan vannak (miután az illetők a stabilitást vagy a változást, helyesen vagy tévesen valamelyik párttal azonosították), s így statisztikailag kiderül, mekkora kereslet találkozik mekkora kínálattal, s a végeredmény jelöli ki a győztest és a következő kormányzás karakterét.

A választó nem kötelezte el magát semminő eszme mellett, hanem fogadást kötött (akár a tőzsdén vagy a totón), arra, hogy mekkora a valószínűsége: az általa – önkényesen és véletlenszerűen – megjelölt párt csakugyan az érdekeit szolgálja. Ezeket az érdekeket (a keresletet) homályosan és bizonytalanul fogalmazzák meg, s a kínálati oldalon helyet foglaló pártok ugyanilyen homályosan és hozzávetőlegesen ígérnek ezt-azt, azért, hogy minél szélesebb kereslettel szembeni kínálat fölajánlóinak tűnhessenek föl.

Ennek következtében az föl se merülhet, hogy azt vitassa valaki, mi a helyes – függetlenül a magánemberek önző módon megítélt, racionálisan igazolhatatlan, a politikai közösség (mint egész) számára értelmezhetetlen részérdekétől.

Amikor az Országgyűlés tiszteletre méltó elnöke idiótának nevezi azokat, akik a hatalmi és érdekviszonyok ellenére az érdekkalkuláció fölötti igazságot vélik képviselhetni megafonos zajongással, transzparensek, plakátok fölmutatásával, akkor a közembereket – a közösség embereit – nevezi magánembereknek. A házelnök azt gondolja, hogy a kissé bizonytalan áramszolgáltatási és gazdaságstratégiai érdek fölsőbbrendű (tekintve, hogy ezt a véletlenszerűen éppen többségi képviselet képviseli) egyszerűen azért, mert az esetlegesen éppen hatalmon lévő hatalom tekinti ezt olyasnak, következésképpen a kisebbségben lévő álláspont – amely holmi tudományos igazságon alapul állítólag – pusztán magánjellegű, szubjektív érzés.

Kövér dr. ezek szerint úgy véli, hogy az igazság egyetlen csalhatatlan kritériuma a hatalom.

Akinek a hatalom nem imponál, az idióta.

Az LMP – számomra megható, meggyőző és ésszerű módon – a közösség közérdekét a kereslet/kínálat politikai majmolását figyelmen kívül hagyva mutatja be a közönségnek. Ebben vagy téved, vagy nem. (Szerintem nem. Bár az atomenergia ilyesféle fölhasználása elleni érvek cáfolhatatlannak tetszenek.) De az LMP azt a – jelenlegi körülmények között forradalmi – nézetet próbálja prezentálni, hogy (tekintet nélkül az erőviszonyokra, beleértve a médiaviszonyokat) a kisebbségnek is lehet igaza, amennyiben a kisebbség jobban látja a dolgot, mint a véletlenszerűen megalakult többség, s így a kisebbség a közvéleményhez fordulhat. Ezt tételezi föl a nyilvánosság elve, amely a parlamentarizmus lényege (nem a törvényhozás: törvényt másképp is lehet hozni; még csak nem is a végrehajtó hatalom ellenőrzése, ami – mint látjuk – egykönnyen kijátszható, de másképpen is gyakorolható lenne; mindezek csak a teljes nyilvánosság előtt, a közvélemény bevonásával, a hatalom nyilvánosság előtti gyakorlásával, a hatalom döntéseinek nyilvános és hatékony vitatásával kapcsolódnak a képviseleti rendszerhez, amely nyilvánosság nélkül nem jelent szabadságot).

A baj csak az, hogy evvel az LMP (mint parlamenti párt) szembehelyezkedik az elzüllött későpolgári parlamentarizmus logikájával, miközben (mint parlamenti párt) kénytelen ezt a logikát elismerni, kénytelen versengeni a gazdagabb és jobban „beágyazott” pártokkal, a „kínálati” pártokkal. A közönség ráadásul ezt nem hiszi el neki, azt képzeli, hogy – mindennek ellenére – az LMP nem egyéb, mint a Fidesz–KDNP diverziója, amellyel meg akarja osztani az ellenzéket, és csökkenteni az „Összefogás” esélyét a győzelemre. Akár van ilyen esély, akár nincs. Az általános bizalmatlanság mindentől – a tényektől is – függetlenül fönnáll.

Az LMP – amelynek örök érdeme marad a cirkusz, amelyet a magyar Csernobil ellen rendezett – áldozata annak a dilemmának, amellyel manapság minden tisztességes politika szembesül: a parlamentarizmusnak sajnos vége van, üressége, reménytelensége, az antidemokratikus tendenciákat igazoló alibifunkciója minden értelmes ember számára nyilvánvaló, s a valódi demokraták mégis kísérleteznek vele, s kompromittálják magukat és a demokratikus alapeszmét. Tönkremennek, s akaratlanul tönkreteszik a demokráciát is.

Mindenki láthatja, hiszen világos: a parlamentarizmus csak az elnyomást, a reakciót, az egyenlőtlenséget, a környezetszennyezést, a diszkriminációt, a politikai passzivitást igazolja. Mégse mer senki szakítani vele. Márpedig nincs a válságnak egyértelműbb jele, mint az, hogy derék emberek jobb meggyőződésük ellenére azt csinálják, amit voltaképpen szerintük se volna szabad.

Úgyhogy Kövérnek igaza van. Föltéve, hogy idióta az, akinek nincs pénze és hatalma. Akkor is neki van igaza, ha természetesen valamennyien tudjuk, hogy ő az idióta. (Evvel nem személyes észbeli képességeire utalok: a házelnök értelmes ember. A már száz esztendeje is elavult, ősreakciós, sovén közhelyek ismételgetése és a szüntelen alpári gorombáskodás eleinte – gondolom – fölvett szerep volt, majd a második természetévé vált. Nem vetem a szemére, hogy utál mindent, ami szabad, elfogulatlan, képzeletgazdag, invenciózus, szellemes, hiszen mit lehet várni a represszív rendszer egyik vezetőjétől. Ez az ilyen rezsimek sajátossága: az elnyomók épp úgy áldozatul esnek, mint az elnyomottak. Az előbbiek intellektuálisan és érzelmileg. Szomorú eset.)

A parlament másik funkciója – a brit hagyomány szerint – a példamutatás, a nemes, önzetlen magatartás bemutatása, a közjó érdekében meghozott nagylelkű áldozat, a vitafél iránti lovagias udvariasság, türelem és kritikai szellem.

Fájdalom, a Magyar Országgyűlésben elhangzó beszédek, hozzászólások színvonala kínos föltűnést okozna valamely kültelki általános iskola fiúvécéjében. Nyelvtanilag ép magyar mondatok csak véletlenül, kivételképpen hallhatók az Országházban, havonta egyszer-kétszer.

Magyarország parlamentjét a magyar nép osztatlan megvetése övezi, a „képviselő” és a „párt” szó alacsonyabb polcon van a közvélemény erkölcsi rangsorában, mint a „szatyortolvaj” és a „pedofil”. Senki nem tételezi föl többé, hogy a politikusokat egyéb is vezetheti, mint a haszonlesés, a szolgalelkűség vagy – legjobb (!) esetben – a hatalmi téboly, a föltűnési viszketegség és a patologikus beszédkényszer. Befolyásos vélemények szerint a magyar politikusok a maffia és/vagy a külföld zsoldjában állnak. Egyre többen vélik úgy, hogy a magyar politikusok titokzatos, rejtett erők bábjai, s amit látunk a nyílt színen, az csak komédia, minden „le van zsírozva” a nemzetközi nagybankoknak és a globális főhatalmak titkosszolgálatainak a hangszigetelt szobáiban. Színjátéknak vélik egyre többen „a két oldal” fölszíni párharcát, amely mögött állítólag nincs semmi, csak az előre megállapított szereposztás a titkos rendezőpéldány alapján.

Ezeknek az ostoba tévhiedelmeknek az egyik oka: csakugyan nehéz elhinni, hogy ilyen idióták irányítanak vagy szeretnének irányítani egy magát értelmesnek és dörzsöltnek tartó, viszonylag fejlett és modern országot. Valóban hihetetlen, hogy a hazánk és egész Kelet-Európa példátlanul súlyos válsága közepette „a demokratikus ellenzék” legfőbb analitikus fegyvere, mindent megmagyarázó elméleti fogalma és kulcsa a rejtély fölfejtéséhez: A MUTYI. Ilyen szavakat használni: a romos miskolci lakótelepek leglepusztultabb italboltjában is sértené a jó modort és a józan észt.

A magyarországi demokráciát, úgy tetszik, nem pusztán a „politikai elitnek” nevezett gyülevész csorda hagyta cserben, hanem a nép is (meg a nép értelmisége).

De nagy hiba volna azt hinni, hogy – egy másik, nagyon elterjedt, szerintem gyalázatos tévhit szerint – a magyar nép nem szereti a szabadságot, érzéketlen a joggal szemben, és fittyet hány azokra a procedurális finomságokra, amelyeknek az aprólékos kidolgozottságától és demokratikus szellemétől függ (jórészt) a közszabadság. A népet igenis érdekelné, hogy mi áll az alkotmány szövegében, ha nem volna az az egyre erősödő benyomása, hogy a 2010-ig az alapvető közjogi dokumentumokban foglalt szabadelvű frázistömeg nem volt több, mint merő látszat.

Mi kelti ezt a benyomást?

A polgári demokrácia (ha egy pillanatra, mintegy retrospektíve, még komolyan vesszük) nem pusztán szabályrendszer. Hozzátartozik – vagy hozzátartoznék – a szabadságnak, a lendületnek, a tágas társadalmi tereknek, a dinamikus sokféleségnek, a baráti és mulatságos vitának, a fejlődésnek és a reménynek az az érzete, az a nehezen jellemezhető atmoszféra, amelyben természetes, hogy  büntetés helyett inkább gyógyítunk és vigasztalunk, amelyben kényszer helyett az önkéntes beleegyezés az eszmény, amelyben a megalázás és a sértés helyét átveszi a megértés, a körültekintő bírálat és a szelíd dicséret, amelyben vigyázunk felebarátaink méltóságára, érzékenységére, lelki egyensúlyára. Amelyben nem hagyjunk embertársainkat éhezni, fázni, szenvedni, magányosan elpusztulni. Amelyben szóvá tesszük a jogsértéseket, kiköveteljük jogaink érvényesítését – jogainkét, azaz mindannyiunk jogaiét. Ezt nem tapasztaltuk, emiatt azonban nem a valóságot kezdtük megváltoztatni, hanem arra a (meglehetősen vacak) meggyőződésre jutottunk, hogy az eszmény téves – üres duma vagy ábránd vagy megtévesztés.

Ezt végérvényesen megette a fene, a polgári demokrácia már nem rehabilitálható. A rendszer annyira nem érdekel senkit, hogy az Ángyán-jelentés (ez megmutatja, hogy a földbérleti pályázatok manipulálásával a jobboldali állam új nagybirtokos réteget hoz létre, amely politikailag alárendelt és elkötelezett: az új rendi állam szolgáló nemessége) visszhangtalan marad, miközben banális lopások miatt a közhangulat azt szorgalmazza, hogy kezeket vágjanak le és fejek guruljanak. Minden gyanús, ami „elvont”, és az Ángyán-jelentés lényegének megértéséhez kb. három percnyi gondolkodás szükséges. Ezt a háromperces szívességet a mai magyar honpolgár már nem teszi meg a hazájának.

Kialvatlan politikus szándéktalan rossz mondata miatt a fölháborodás ún. vihara söpör végig a „demokratikus” médiákon, ámde azt süket közöny, a beletörődés csöndje veszi körül, ha ez a politikus – társaival együtt – megszünteti az alkotmányosságot, vagy semmit nem tesz az alkotmányos közjog, polgári jog és büntetőjog helyreállításáért. Az általános szkepszis először hiábavalónak állítja be a tiltakozást, aztán (hogy elkerülhetővé váljék a kognitív disszonancia) helytelennek, aztán undorítónak, aztán a külső ellenség által szítottnak.

Az, hogy valaki bevezeti a zsarnokságot, említésre sem érdemes, de az, hogy berúg, rossz helyen parkol vagy a nem megfelelő asszonynak udvarol, az főbenjáró bűn. Mindez azt bizonyítja, hogy népünk – és a többi szomszéd nép – fölmondta a szolidaritást 1989 demokratikus alapgondolatával (itt most nem firtatom, hogy ez az alapgondolat helyes volt-e vagy téves: a tény az, hogy senki nem hisz már benne).

Azt kell mondanom, hogy ezt már nem érdemes erőltetni. Népünk tudja, hogy az alkotmányos-szabadelvű, polgári demokráciát elvették tőle, de nem törődik vele. Ugyanakkor nem igaz, hogy nem óhajt szabadságot, bár belenyugodott mindenféle szabadságellenes gazságba elkeseredésében és kiábrándultságában. Nem hiszi el többé, hogy a bukott polgári demokrácia langyos híveitől visszakaphatná a szabadságot. Nem hisz a zsarnokság híveinek se. Nem hisz senkinek.

A politikai beszélők minden csoportját idiótának (önző magánembernek) tartja. Saját magát is.

Vagy egészen újat kezdünk, vagy ez a mostani – finoman szólva: felemás – helyzet fönnmarad. A 2010 előtti színvonaltalan és eredménytelen polgári demokrácia restaurációja néhány (csodálatra méltóan makacs) liberális értelmiségin kívül senkit se vonz. Visszaút nincs.

És előre…? Ki tudja.