Neves segítője került a kormány szaporulatserkentő programcsomagjának Böjte Csaba, a dévai szerzetes személyében. Röviddel az után, hogy Orbán jelezte, valamiféle kollektív szerződés keretében szülésre bírná a magyar nőket, a pap – sokak ellen- és még többek rokonszenvét kiváltva – a férfiakat szólította meg. És azt mondta nekünk, férfiaknak, hogy ne féljünk, ellenben nemzzünk gyerekeket („édesanyákat és édesapákat”), attól lesz férfi a férfi.

Amúgy tényleg gáz a népességfogyás

A nagy horgadások visszatérő szólama: ne Böjte beszéljen, aki pap lévén, sosem nemzett még, és nem is fog. A másik, hogy nem az a világ van már, más az idők szava, nincs azzal gond, ha csökken az ország lakossága.

Ám Böjte szavaival szemben ezek nem helyes kifogások. Igaz, hogy ő (legjobb tudomásom szerint) nem nemzett még, viszont felnevelt néhány ezer árvát, tehát minimum a tiszteletbeli nagycsaládos jelző megilleti. (Akár tiszteletbeli férfinak is tekinthetjük.)

Meg hát az, hogy az ország lakossága csökken, bizony baj. Már korábban is megírtam, nem az a gond önmagában, hogy kevesebb lesz „a magyar”. Semmi nincs a „magyarban”, vagyis bennünk különleges, ami miatt ne fogyhatnánk – nem gyúrt minket exluzív matériából a Jóisten, tehát a soviniszta óbégatásnak csakugyan nincs semmi teteje (alja, az van neki).

De attól tény marad: ha egy országban egyre kevesebb az aktív állampolgár, és elöregszik a lakosság, az katasztrófához vezet. Nem lesz, aki termeljen és eltartsa az inaktívakat, akik a jelenleg aktívakat felnevelték. Persze nem az inaktívak (a nyugdíjasokra gondolok) eltartása a jövő záloga, azt csak az elemi tisztesség követeli meg.  Viszont ha az ún. nemzetgazdaság szegmenseiben nincs elegendő utánpótlás, az csődhöz vezet, és nem is túl lassan, egy-két emberöltő alatt.

Pont a NER miatt fogyunk, tudtátok?

Elmondom, mi a probléma mégis a szenvedélyes vitalista programmal, amit a kurzus képvisel. Először is, szögezzük le hamar: nem az okozza a legnagyobb demográfiai válságot, hogy csökken a születések száma, hanem hogy az az elmúlt nyolc évben az  Orbán-kormány politikája miatt elmenekült az országból több százezer aktív munkavállaló, zömükben fiatalok. Baromi idegesítő, hogy az a kurzus borong a népességfogyáson, amelyik elüldözött a hazából félmillió magyart.

De hát szülessenek gyerekek, persze.

Csak azt nem értem így rögtön első körben (illetve értem, csak utálom, hogy értem), hogy miért csak a fehér, keresztény, középosztálybeli gyerekekből kell több. A nem fehér és nem középosztálybeli (bár, felteszem, keresztény) keleti vagy dél-dunántúli országrészben élő szegény emberek oly szaporák, hogy gyakori a negyven-negyvenöt éves nagyszülő köztük. Miért nem azokat az állampolgárokat jutalmazzuk elsősorban? Mindenféle származású magyar állampolgárból több kéne, de ezt a kormány nem így gondolja, mert ha így gondolná, piedesztálra emelné a cigányságot. És főképp: nem hagyná a legmélyebb nyomorban, elflóriánozva a szociális felzárkóztatásra szánt EU-s pénzeket, aztán a legcinikusabb módon azt hazudva, hogy „az integráció nem sikerült”.

Szörnyű elképzelés, hogy bárki a nemzeti jövő érdekében, a haza felemelkedésért vagy bármilyen, mégoly nemes politikai célból  „vállaljon” gyermeket. Az az üzenet, hogy nemzzünk, hordjunk ki, szüljünk, neveljünk embereket az államnak, végső soron ugyanabból a személyiségtagadó, megalázó, emberellenes, szélsőségesen kollektivista gondolkodásból való, ami a XX században egyszer-kétszer vérbe borította a világot, és groteszk-tragikus módon tízmilliók pusztulásához vezetett. A motivációról beszélek. Igen, fideszesek, mielőtt kiforgatjátok a szavaimat (bár úgyis kiforgatjátok): a motivációról beszélek. A kötelességből szülésről beszélek, a hazának szült, főleg a hazának nevelt gyermekekről.

Ha valaki egy gyermeket a haza nevű, erősen vitatható értelmű absztrakció szolgálatára treníroz ahelyett, hogy szeretné, akkor erős az esély, hogy nem ép lelkű, éretten gondolkodó ember válik a gyerekből, hanem boldogtalan, sötét és frusztrált lény.

Nem duma kéne, hanem gyerekbarát ország

Helyeselnék én minden lépést, ami elősegíti a társadalom gyermek- és szülőbarát működését. Családi adókedvezmény? Szuper, főleg egy igazságos adórendszerbe ágyazva volna az. Otthonteremtési támogatás? Szuper volna, ha ész- és célszerűen osztanák, és elérhető lenne azoknak, akiknek a legnagyobb a szükségük rá. Viszont az ún. főállású anyaság (vagy apaság) Magyarországon nem számít biztosítotti jogviszonynak, tudtátok? És azt, hogy három vagy több gyerek esetén is pusztán huszonezer forintot kap a szülő, akinek a napját fullra kitöltik a nevelési teendők?

És hogy a gyermekenként kapható családi pótlék összege semmire sem elég? Hogy szétverték a védőnői szolgálatokat, hogy külföldre szöknek a gyerekorvosok, hogy iszonyú kevés a normális és biztonságos játszótér, és valamint óvoda- és iskolapedagógus? Amíg ezek nincsenek, mitől horgadjon fel a gyermekvállalási kedv, könyörgöm? Orbán Viktortól vagy papi dumáktól? Ne már. Nem szövegelni kéne NER-elitnek, hanem a családok esélyegyenlőségén munkálkodni.

Ha pedig keresztény szerzetes volnék, azt mondanám a híveknek: eszetekbe ne jusson másért szülni, mint szeretetből. Elmondanám, hogy egy gyerek nemzése, kihordása, megszülése és felnevelése szól leginkább az ember istenképűségéről, hiszen ez áll legközelebb a teremtéshez, és Isten már azelőtt szeret minket, hogy megszületünk.

De nem vagyok sem szerzetes, pláne nem Isten, csak megtapasztaltam valami ilyesmit.

Nagyon sokáig úgy éreztük, hogy nem akarunk gyereket. Aztán valahogy kialakult bennünk, hogy mégis, de nem azért, mert ezt tanácsolja a Biblia, és nem azért, mert ezzel tartozunk bárkinek, csak elkezdtük nagyon szeretni azt a csemetét, aki még meg sem volt, és elkezdtünk nagyon vágyni a társaságára. Személyes, ill. kétszemélyes lelki folyamat volt ez, ami, ha kívülről beleugatnak, tán nem is ment volna végbe. Boldog és persze kicsit rémült döntés volt, mind a hat alkalommal (sajnos, két magzatot elvesztettünk).

És a négy gyerekünkkel rengeteg a gond meg az öröm, és az örömök bőven megérik a gondokat. Nem „vállaltuk”, hanem akartuk őket és vágytunk rájuk.

Ennyi. Ami ezen felül való, az ördögtől vagy a NER-től való.