Fischer Iván: "a zene a legjobb eszköz hidakat építeni"

Szentgyörgyi Rita

4 perc

2019.09.18. 08:10

2019.09.18. 08:33

Fischer Iván szerint változtatni kell azon a felfogáson, hogy operáknál a rendező újít, a karmester értékeket őriz. A HVG-nek adott interjúban arról is beszél, hogy a tao-támogatások pótlása nem politikai, hanem kulturális kérdés.

HVG: Az európai országok közötti hídverés szándékával hozták létre a Müpával közösen az Európai Hidak fesztivált. A kultúrával lehet a leghatékonyabban hidakat építeni? 

Fischer Iván: A zene erre a legjobb eszköz, nincsenek nyelvi határai, az érzésekre hat, ami az embereket sokkal inkább eléri, mint az észérvek. A zenészek mindig közvetítettek a kultúrák között. A XIX. században a világhírű veszprémi hegedűművész, Auer Lipót Szentpéterváron hegedűiskolát teremtett, a módszert sok-sok orosz emigráns ma nyugat-európai iskolákban adja tovább. 1956 után minden német zenekarnak voltak magyar tagjai, és ma is vannak. A Berlini Filharmonikusok mindkét szólótrombitása magyar. Európa zenekarai már régen nemzetközi társulatok, a próbajátéknál nem számít az állampolgárság, csak a hangszeres tudás. Természetesen valamennyien, akik zenei területen dolgozunk, fontosnak tartjuk és ápoljuk a nemzeti kultúrát, de a közönség igénye mindent eldönt: az emberek elsősorban Mozartot, Schubertet, Beethovent, Wagnert, Debussyt akarnak hallani, és ezt a közös európai zenét játssza a leggyakrabban mindegyik európai zenekar. A zene már több száz éve a megértést, a kölcsönös szeretetet és a közös értékeket szolgálja.

HVG: Az idei programban szerepel Monteverdi La favola d'Orfeója (Orpheusz meséje). Mi izgatta a titokzatos mitológiai dalnok újrateremtésében?

F. I.: Mi, művészettel foglalkozó emberek mind Orpheusz tanítványai vagyunk, ő pedig a múzsáktól tanulta a zenét, és varázserővel bírt. De nagy tanító is volt, ma azt mondanánk, filozófus, aki aszketikus életet hirdetett. Művészként álomvilágban élt, még a szerelmet is művészeti alkotásként élte meg. Eurüdikének nem nagyon van ugyanis egyénisége, olyan, mint egy idealizált baba, egy robotnő, akit Orpheusz tökéletesnek lát. Csak azt tudjuk róla, hogy imádja Orpheuszt. Ez maga a plátói, idealizált szerelem. A bacchánsnők szét is tépik Orpheuszt, aki képtelen a Földön élni, és a nőket olyannak szeretni, amilyenek. A dionüszoszi világ kitaszítja Apollón fiát, az álmodozó művészt. Orpheusz ugyanakkor szeretne ember lenni, szeretni, de ez nem sikerül neki. El is rontja az alvilági próbálkozást, hogy visszakönyörögje Eurüdikét. Orpheusz szerethető, mert a fájdalma őszinte, emberi, és mindez gyönyörű zenével szólal meg. De lúzer is, nincs önuralma, hogy visszanyerje halott feleségét. Nem hős, művész.