Vekerdy Tamás: A gyerekkel együttélés két alapelve

HVG360

5 perc

2019.10.09. 09:20

2019.10.09. 12:22

Vajon a gyerek földi létének értelmét az adja, hogy kibontakoztassa magát? S a feladatunk csak az lehet, hogy segítsünk neki kibontakozni? Egyik korábbi írásával is emlékezünk a 84 éves korában elhunyt író, pszichológusra.

Nevelni két alapelv alapján lehetséges.

Vagy-vagy.

Dönteni kell!

(Persze, ha egyáltalán van nevelés. Szerintem nincsen. Csak jól vagy rosszul hatékony együttélés van a gyerekekkel.)

Az egyik alapelv: legyél, aki vagy!

A másik: legyél, akivé én akarlak tenni!

De miért? Hát a gyerek valaki?

Nem tabula rasa, üres, beírandó lap, amikor megszületik?

(És majd azt írok rá, amit akarok…)

Persze, hogy nem!

Akárhány ember él is a Földön – most már több mint hétmilliárd –, mindnek más az ujjlenyomata, a rendőrség legnagyobb örömére.

(Persze lehetnek olyan pici különbségek, amik miatt kínos tévedések jöhetnek létre.)

És egészen más persze mindenkinek a DNS-e!

Miért gondoljuk, hogy az a valami, ami megszabja, kialakítja az ujjlenyomat vagy a DNS milyenségét – az a legbelső valami –, nem más mindenkiben?

A hívő számára ez a transzcendensből a földre leérkező egyéni lélek, az individuum (a tovább nem osztható), a természettudós számára a természeti program…

De ez a mi tárgyunk szempontjából mindegy.

Minden ember egyetlen a maga nemében, és úgy tűnik, földi létének értelmét az adja, hogy kibontakoztassa magát.

Így hát a mi nevelői feladatunk csak az lehet, hogy segítsünk neki leérkezni, megérkezni, kibontakozni a maga legbensőbb törvényei szerint.

Számára ez a legfontosabb – és ez a legfontosabb a társadalom számára is.

Az individualista demokráciák erősek – bár folyton válságokkal küzdenek, folyton az ütköző érdekek egyeztetésével vannak elfoglalva, és ezért mindig gyengének mutatkoznak kezdetben a kívülről jött támadásokkal szemben. De a XX. század története arra tanít, hogy ezek a gyengének és ingatagnak látszó individualista demokráciák megnyernek minden nagy meleg és hideg világháborút az annyira magabiztos és kezdetben oly nagy eredményeket elérő centralizált diktatúrákkal szemben. Hol van ma már Hitler, hol van Sztálin? (Persze mindig jönnek az új Hitlerek és Sztálinok és államalakulataik.)

Legyél, aki vagy! Nem tudom, ki vagy, az individuum rejtélyes. „Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény, / Lidérces, messze fény. // De, jaj, nem tudok így maradni, / Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak.” Adynak ezeket a szavait minden gyerek elmondhatná magáról, ha tudna így fogalmazni. (Ezek a Szeretném, ha szeretnének című kötet mottó versének szavai.)

A legyél, akivé én akarlak tenni, az örök lázadások, harcok, megkeseredések vagy – és ez a legrosszabb! – megtöretések, öngyilkosságba futó depressziók útja.

A Waldorf-iskola alapítója, Rudolf Steiner figyelmeztet az iskola metodikájáról és didaktikájáról, a nevelés művészetéről szólva, hogy nehogy már saját szentimentális spiritualizmusunkkal leöntsük a gyerekeket, mert ezzel csak azt érhetjük el, hogy kamaszkorukra minden igazi spiritualizmust is elutasítanak maguktól, ellenben tanítsuk meg őket tizenkét éves korukra korrekt üzleti leveleket fogalmazni.

Vagyis: segítsünk leérkezni! Hogy megérkezzen ide, és két lábbal álljon a földön.

Testet ölteni e felfogás szerint nem könnyű.

Sokszor nem is sikerül teljesen.

Ilyenkor különböző „fogyatékosságokról” beszélünk.

Vegyük tudomásul, hogy az individuum soha nem fogyatékos, mindig tökéletes, kerek, egész – egész-séges! – csak a beilleszkedés körül vannak, lehetnek problémák.

(Ha a „sérült” gyerekekre úgy nézünk, hogy tudjuk, az ő individualitásuk is sértetlen, ott valahol a tökéletlen testet öltés fölött és mögött, ezzel gyógyítóan hatunk rájuk. Legtöbbször ezek az érzékeny lények meg is érzik, hogy tudunk arról, ők nem azok, akiket testi valójukban láthatunk, hanem annál teljesebbek, egészségesebbek.)

Nem tudhatom, hogy ki vagy, de figyelek rád és segítek neked.

Így fog kibontakozni a személyiséged.

Az az iskola, amely tényleg differenciál, a személyiséget bontakoztatja ki. Tudja, hogy minden gyerek más.

A másik iskola gleichschaltol. Egyformára vág. Prokrusztész-ágy. Uniformizál. Legyél, akivé én akarlak tenni. Központi tantervekkel központosított iskolákban. Ez a pokolba vezető út.

A jó iskola körberakja a gyerekeket lehetőségekkel – és a jó szülő is.

Nem mondja meg, hogy kiből mi legyen, hanem megvárja, hogy ki mivé válik.

Ez időigényes.

Az ördög mindig siet.

Nem akar időt adni.

Pontosan tudjuk, hogy a XX. század óta a felnövekvő ifjak vargabetűket téve, kalandozva találják meg a nekik való tevékenységet, a megnyúlt pubertás korszaka után.

Siettetni az úgynevezett pályaválasztást, túl korán lezárni a tanulmányokat – ugyancsak a pokolra vezet.

Pestalozzi a fej, a kéz és a szív egységes iskolájáról beszélt.

A fej – a közismereti tantárgyak. A kéz: a tevékenységek útját jelenti – kézimunkától kézművességen, házépítésen, mezőgazdasági munkán, gyári munkán, szociális munkán át a megtalált hivatásig. A szív: az érzelmek iskolázása a művészetekben.

(Ha iskolát építesz, először a színháztermet építsd meg! Az az iskola szíve! Majd lepedővel lekerítesz egy-egy sarkot az induló osztályoknak, amíg az osztálytermek is felépülnek… – magyarázta nekem Németországban egy öreg Waldorf-tanár.)

És akkor még nem is beszéltünk arról, amit már évtizedek óta tudunk (Howard Gardner, Harvard Egyetem), hogy legalább nyolcféle intelligencia van (ha nem éppen tizenegy).

A nyolcból (tizenegyből) a magyar iskola egyetlen egyet értékel: az értelmi intelligenciát.

És annak a tíz – klasszikusan mért – faktorából is csak kettőt!

Miközben a nagy könyvek leírják, hogy az értelmi intelligencián belül gyerekkorban a cselekvéses (performációs) rész az erősebb, ez viszi magával a szóbeliség, a verbalitás fejlődését, az a két faktor, amit az iskola értékel, a szóbeli tartományba esik. Lexikális memória és egyfajta matematikai készség.

Így aztán ne csodálkozzunk, ha az iskolai beválás nem korrelál az életben való boldogulással, beválással.

(Az értelmiségiek gyerekei kisebb-nagyobb neurotizálódás árán persze korán jobbak lesznek verbalitásból, ami nem tesz ugyan jót személyiségük fejlődésének, de nagyon jól jön nekik a mai magyar iskolában. És ez a tény persze tovább erősíti az iskola szelektív jellegét, és elvezet oda, hogy míg boldogabb államok iskoláiban az iskolában töltött minden évvel csökken a gyerekek magukkal hozott társadalmi különbsége, addig a magyar iskolában ez minden évvel . Ez nem más, mint nemzeti önpusztítás.)

Döntsd hát el te, szülő és te, tanár, hogy melyik nevelési paradigma alapján állsz, mi szerint cselekszel, érzel és gondolkozol: legyél, aki vagy / vagy pedig: legyél, akivé én akarlak tenni.