Horváth Zoltán: Együttállás

Mire e sorok nyomdafestéket látnak, talán enyhül a csúcshőség, és a fővárosi autóbuszok üzemképtelen klímaberendezéseinek ügyét másmilyen napi deficit váltja fel.  Természetesen azt is túléljük majd. Így morzsolgatjuk napjainkat az utolsó nagy kataklizma óta, több mint 74 esztendeje. Zűrről zűrre lépdeltünk – de többnyire békében. A korlátlan lehetetlenségek hazájának áldottan áldatlan állapotai megtanítottak bennünket kis előnyökből, kis ügyeskedésekből, kis megalkuvásokból, kis önárulásokból egzisztenciát fabrikálni. (A méretes spílerek – de hát ők csak törpe minoritás – persze ugyanezt nagyban teszik.) Így menne ez a történelem végezetéig, ha időről időre nem fokozódna az a fránya nemzetközi helyzet. És bár ezek a fokozódások is többnyire elsimulnak, azért mégsem mindig. A körülállások szerencsétlen együttállást produkálva időről időre szilánkjaira törhetik a nem túl boldog, nem is igazán kielégítő, de mégis ismert és megszokott életforma kereteit. Szélesebb horizonton tekintve e folyamatot, persze megállapíthatjuk, az ilyesfajta katasztrófák többnyire teljes térségeket, olykor az egész világot sújtják. Gazdag történelmi tapasztalatok alapján mindazonáltal büszke szomorúsággal állíthatjuk, hogy a nagy regionális és globális újrarendeződésekből rendre elég rosszul jöttünk ki. Mindezt különösebb harag vagy keserűség nélkül. Sőt: pozitív megközelítéssel még azt is állítanám, hogy az ismétlődő történések akár egyre bővülő mennyiségű és minőségű tapasztalattal, tanulsággal, tudással is szolgálhattak volna azok számára, akiknek hol az Isten, hol a származás, hol valamely külső hatalom, hol pedig a polgárok kisebb vagy nagyobb többségének óhaja felhatalmazást adott az ország ügyeinek igazgatására. Mert lássuk be, a mi felkentjeink (olykor mert erősebbnek vélték magukat és aktuális szövetségeseiket a ténylegesnél, olykor bosszúból, mert az ellenoldal, éppen az önerő túlértékeléséért, az orrukra koppintott) nemegyszer maguk is tevékenyen kapcsolódtak be a nemzetközi helyzet fokozásába.

Hogy miért is pedzegetem itt a fentieket? Leginkább azért, mert aki legalább mérsékelt intenzitással követi a világ állapot- és hangulatváltozásait, viszonylag kevés fantáziával is körvonalazódni láthatja azt az együttállást, amiből a természeti törvények konok következetességével szokott kitörni a vihar. Az első, még enyhe fuvallatot talán az jelentette, ahogyan a Nyugat a hidegháború megnyerése után nem tudta megnyerni a békét is. Az Európai Unió a nagy bővülési lendületben, főként a gazdasági térnyerésre koncentrálva, nem figyelt a befogadó és az érkező polgárok edukációjára, egymáshoz és a Nyugathoz szelídítésére. Az eredmény: elégedetlenség mindkét táborban. Egyfelől a megszerzett javak és jogosítványok féltése, másfelől a megnyíló új lehetőségek keveslése – végül az úgynevezett európai gondolat gyengülése. A bürokratizált hétköznapok unalmába belelustult Brüsszelt felkészületlenül érte, hogy az általa évtizedek alatt szépen kidolgozott szabályokat a jövevények lazán értelmezik és alkalmazzák, és az addig jól működő figyelmeztetéseket, fegyelmezéseket kijátsszák, vagy egyszerűen negligálják. Az addig marginalizáltnak tekinthető euroszkeptikusok egyszeriben bőségesen jutottak ideológiai munícióhoz e forrásokból. A 2008-as válságban megrendült önbizalmú Nyugaton nemcsak egyre többen kételkedtek a globalizáció egyedül üdvös voltában, de e szerint is szavaztak. A menekültválság pedig újabb hasadékot nyitott a kontinensen. Az ügyetlen politizálással kvázi revansra buzdított oroszok pedig jelezték: a történelmi meccset korántsem tekintik befejezettnek.

A megfelelő válaszra képtelen, elbizonytalanodó politikai légkörben azután olyasféle politikai karakterek léptek a rivaldafénybe, akik korábban legfeljebb politikai kabarékban tűnhettek volna föl. És ami a legriasztóbb: a legelrajzoltabbakkal, Donald Trumppal, Nigel Farage-zsal, Boris Johnsonnal, Matteo Salvinivel szemben aligha lehetne megnevezni olyan karizmatikus nyugati vezetőt, aki hasonló hatásossággal állhatna ellen a világ újrafelosztási kísérletének. Persze: a felsorolt krízisek és személyek, ha csak önmagukban, időben elszórtan jelentek volna meg a nagy világtörténelmi színpadon, feltehetően kisebb, de mindenképpen kezelhető problémát okoznának. Ám – és csak a legszembetűnőbb jelenségekről szóltam – itt bizony most igencsak feltűnő és ijesztő időbeli együttállásban van szerencsétlenségünk hozzájuk. A folyamat, aminek akár a vége felé is járhatunk, ott tart, hogy a második világháború utáni békerendszer két legfontosabb nyugati építője és szavatolója, az USA és az Egyesült Királyság a polgáraikat megosztva belpolitikai patthelyzetbe lavírozta magát, és a cselekvőképtelenség felé halad. Most már csak az a kérdés, hogy ki, mikor és milyen eszközzel kívánja e kérdést a maga értékítélete szerint megoldani.

De számomra leginkább az, hogy akkor mi, magyarok, hol fogunk állni.

HORVÁTH ZOLTÁN

a HVG volt főszerkesztő-helyettese