Intergalaktikus szállítás és rossz szájszagú tanárok – majdnem komoly gazdasági elméletek

Mindannyian vágyunk arra, hogy a munkánkban valami nagyon újat, nagyon meglepőt tudjunk mutatni, szokatlan szemszögből nézve azt, amiről azt hinnénk, hogy mindenki ismeri. A közgazdászokra is igaz az: a legjobbakkal is megesik, hogy néha annyira beleássák magukat egy témába, hogy már észre sem veszik, mennyire vicces, amit kutatnak. Vagy észreveszik, de úgy gondolják, van annyira érdekes a téma, hogy megéri alaposabban belemenni.

A közgazdasági elméleteket bemutató sorozatunkban korábban már szó esett Murphy-törvényekről, amelyből valódi, komoly gazdasági tételek lettek – ezúttal olyan elméletekről lesz szó, amelyeket a szerzőik kezdetben komolyan vettek, aztán rájöttek ők is, hogy valami nagyon furcsát kutatnak.

Olyanok is készítenek egészen furcsa kutatásokat, akik vitathatatlanul a szakma legnagyobbjai közé tartoznak. Paul Krugman például 1978-ban, harminc évvel az előtt, hogy a nemzetközi kereskedelem elismert kutatójaként megkapta a közgazdasági Nobel-díjat, 25 éves tanársegédként arról írt egy tanulmányt, hogy majdnem fénysebességgel közlekedő intergalaktikus adásvételnél miként kell kiszámítani a szállítás árait, hogy akkor is igazságos legyen, ha más időt érzékel a feladó és a vevő. Arra jutott, hogy nem a megspórolt idő, hanem elsősorban az űrhajók üzemanyagának árai határozzák meg az átváltási arányt. Később erről azt mondta:

bár tanulmányát azért írta, hogy a fiatal kutatók mókuskerekéből picit kiszakadva olyannal foglalkozzon, amit élvez, utólag már úgy tekint rá, mint valamire, ami segített neki más szemszögből nézni a közgazdaságtant.

Az első ránézésre teljesen értelmetlen közgazdasági elméletek egyik leghíresebbje a szoknyahossz-teória.