Nem könnyű kimatekozni, hogy jól élünk-e

Egy ország jólétét még a XX. század elején is egészen elavult módszerekkel mérték, evidenciaként kezelve azt, hogy minél nagyobb a területe, a népessége, vagy minél több az ásványkincse, annál jobb – emlékezzünk csak a Trianon utáni emlékplakátokra, amelyeken azt mutatják be, az ásványkincsek mekkora részét vesztette el Magyarország. Mindez fontos lehetett még a középkorban az uralkodók számára, de fejlett technika és jól kiépült globális kereskedelmi rendszer mellett arról a világon semmit nem árult el, hogy az ország lakóinak mennyire jó.

Az 1930-as években jutottak el arra a gondolatra, hogy kell egy módszer, amely alapján az országok gazdasági teljesítményeit összehasonlíthatóvá teszik, vagyis legyen egy módszertan, amelyet egységesen lehet alkalmazni mindenhol. Az amerikai kormány felkérte a nevével ellentétben magánkézben lévő Nemzeti Gazdaságkutató Intézetet, hogy dolgozzanak ki egy technikát – így készült el a GDP-számítás módszere. (A munkákat vezető Simon Kuznets érdemeivel nem is egy nemzet büszkélkedne: a mai Ukrajnából emigrált fehéroroszországi származású litván–zsidó közgazdász már amerikai állampolgár volt ekkor.) Ez nagyjából jól mérte az egy területen egy adott idő alatt előállított végső felhasználásra szánt javak értékét, annyira, hogy az egy főre jutó GDP ma is a leggyakrabban használt mutatója egy ország gazdasági teljesítményének. Csakhogy arra már Kuznets figyelmeztetett, hogy nem szabad a jólét mértékegységeként használni.