Csizmadia Ervin: Ellenállás és ellenállás

A magyar politika egyik legrégebbi hagyománya az ellenállás. Ismereteim szerint a fogalom (persze nyilván az akkori idő körülményeinek megfelelően) az Aranybullában jelenik meg először („ellenállási záradék”). A későbbi magyar történelemben, ha nem is ily tételesen, törvényben megfogalmazva, de folyamatosan jelen van. Hogy csak a legismertebbeket mondjam: a Thököly- és Rákóczi-felkelés, majd az 1848-49-es szabadságharc a Habsburgokkal szemben. De ellenállás volt a javából a szovjet-rendszerrel szemben is 1956-ban. És akkor még nem is beszéltem a nem harcos-forradalmi ellenállásokról, hanem az úgynevezett békésről. Mint mondjuk az 1849 utáni passzív rezisztencia vagy a rendszerből történő 1956 utáni kivonulás.

1989-90-ben nem gondoltuk volna, hogy a magyar történelemnek ez az állandó motívuma újra életre kel majd. Mondhatnám persze, hogy akkor ezt azért nem gondoltuk, mert abban a hitben voltunk, hogy „vége a történelemnek”, ha pedig vége, akkor mindenestül van vége, tehát az ellenállási hagyomány is a történelem lomtárába kerül. Ám – mint tudjuk – a történelemnek mégsem lett vége, ami most csak egy szempontból érdekes: feltámadt, mégpedig régi történelmi fényében az ellenállás is.

TGM: Vakító világosság

Az állítólagos baloldali médiafölényről és a Színház és Filmművészeti Egyetem elfoglalásáról, vagy inkább megszüntetéséről. Valamint a rendszerdiskurzusról, az Orbán-korszak korszelleméről, kormányról és (hivatásos) ellenzékéről. Vélemény.