Erősödik a német egység: amikor az eladókat is eladják – 1991. március 25.

• 1991. március 22. – Eljött a Paradicsom – de hogyan?

A változás nemcsak azon mérhető le, hogy a lipcsei Marx Károly teret már másképp hívják: időközben Erős Ágost szász választófejedelemről nevezték el. A hétfő esti tüntetés egyébként is azt mutatta, hogy az embereknek már nem a Marx-féle rendszerrel van bajuk, hanem az újjal, azzal az új rendszerrel, amelynek eljövetelét nem utolsósorban éppen a tavalyelőtti és tavalyi nagy lipcsei tüntetések idézték elő. Azóta sok minden történt.

Annak idején a fegyelmezetten, de határozottan a lipcsei utcára vonuló tömegek előbb hozzájárultak a Honecker-rendszer bukásához, majd a német egység beköszöntéhez. Aztán ugyanezen a téren, még tavaly, szólt hozzájuk Kohl kancellár, akiről már akkor sejteni lehetett, hogy az egységes Németország kancellárja lesz, és Kohl abban a bizonyos választási kampányban azt ígérte:

az egyesítés után senkinek sem fog rosszabbul menni a sora.

Nos, azóta Németország keleti felén háromnegyedmillió ember van munka nélkül, majdnem 2 millióan dolgoznak rövidített munkaidőben. A keletnémetek most becsapva érzik magukat.

Hétfői tüntetés Lipcsében 1989. október 16-án /// Gyenge Marx, Erős Ágost

Bundesarchiv / Friedrich Gahlbeck

Igaz, mindenki sejthette, hogy negyven év tervgazdálkodás után nem megy egyik napról a másikra a volt NDK átalakítása. Magyar szemmel nézve a keletnémetek nem élnek rosszul: a volt NDK területén rohamléptekkel terjeszkedik mindaz, amit általában a Nyugat fogalmához sorolunk: az üzletek tele vannak áruval, az utakon a Trabantok helyét az új nyugati kocsik foglalják el, az újságos standokra rá se lehet ismerni, a keletnémetek a Kanári-szigetekre utaznak nyaralni, és így tovább.

Amit a felületes szemlélő nem lát, az egyrészt az, hogy a keletnémeteknek ez nem különösebb öröm, ezt ők mintegy járandóságnak tekintik. Mi ugyanolyan németek vagyunk, mint azok odaát – mondják –,

ők ugyanúgy elvesztették a háborút, mint mi,

mi negyven éven át szenvedtünk önhibánkon kívül, ők meg negyven éven át jól éltek, a legkevesebb tehát, hogy ha már egy ország polgárai lettünk, akkor egyformán is éljünk. A keletnémetek, ha nem élnek is rosszabbul, mint azelőtt, semmiképp sem élnek úgy, mint a nyugatnémetek.

Márpedig egyetlen országban nem lehet kétféle életszínvonal. Szegények és gazdagok mindenhol vannak, de nem erről van szó, hanem arról, hogy ez nem függhet attól, hogy a Német Szövetségi Köztársaság keleti vagy nyugati tartományaiban él-e az ember. Valóra válni látszik – legalábbis átmenetileg – az a jóslat, hogy Kelet-Németország lesz az NSZK Szicíliája.

Folyik az átépítés Halléban 1991-ben /// Egy országban két életszínvonal?

Bundesarchiv / Joachim F. Thurn/ CC-BY-SA 3.0

Jellemző, hogy a szakszervezetek egyik fő célja az, hogy az egyes szakmákban a keletiek ugyanazért a munkáért a nyugati béreknek legalább 50-60 százalékát megkapják. A két országrész közötti gazdasági szakadék, most, a keletnémet gazdaság csődje közepette indokolja ugyan, hogy ha keleten a termelékenység sokkal alacsonyabb, akkor a fizetések is alacsonyabbak, de az érintettek ezt minden józan érv ellenére nem szívesen veszik tudomásul – nem is vehetik, hiszen megélniük nekik is ugyanolyan árak mellett kell. Az egyetlen tényező, amely a javukra szólt, a lakbérek olcsósága sem tart már soká.

Ez az elkeseredettség, csalódottság vitte az utcára a lipcseieket hétfő este, és ezért igyekeznek felújítani a hétfő esti lipcsei tüntetéseket, amelyek a tavalyelőtti és a tavalyi fordulatok óta mintegy védjegynek számítanak, és valóban: a keletnémet elégedetlenségre Bonnban talán éppen ennek a hatására ébredtek rá az eddigieknél jobban.

A különbség azonban a korábbi nevezetes hétfő esti tüntetésekhez képest az, hogy míg korábban elérhették előbb a Honecker-rendszer bukását, aztán a német egységet, ezúttal sajnos nem lesz elég ez az elszántság a keletnémet gazdasági bajok eltüntetéséhez. A fordulat ezúttal késni fog – a legújabb bonni politikai jóslatok szerint 1994-ig váratni fog magára.