Robert Wilson: Inkább a vakságot választjuk, nem az igazság vakító fényét
A színháztörténet és a kortárs vizuális kultúra egyik ikonja, aki látvány- és építészetalapú színházával, díszlet és fényterveivel, a mozgáskoreográfia, a zene eszközeivel teremt új világokat. Soknemzetiségű Oidipusz-rendezése a pandémia miatt nem jutott el a tavalyi Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozóra (MITEM). Az egyetemi blokád idején egyebek között azt üzente az SZFE hallgatóinak: „Egy olyan közeg megőrzésére bátorítom a világ egyetemeit, amelyben megengedett a párbeszéd, ahol fel lehet tenni kérdéseket, ahol mindenki megnyilvánulhat…”
HVG: Ön közismert arról, hogy lehetőséget ad fiatal művészeknek kreativitásuk kibontakoztatására a Watermill Center néven működő szellemi műhelyben. Ezért is érezte úgy, hogy kifejezi a szolidaritását az SZFE-diákjaival?
R. W. : A kreativitás szabadsága nélkül nem születnek új perspektívák sem a művészetben, sem a társadalom különböző területein.
A művészetnek az a szerepe, hogy közös élményben összehozzon különféle szemléletű embereket.
A Watermill Center nyitott a világra, a kreatív gondolkodás laboratóriuma. Életkortól, társadalmi, gazdasági, politikai, vallási háttértől függetlenül bárhonnan jöhetnek alkotók és megvalósíthatják ötleteiket.
Kisfilm a Watermill Centerről:
Eredetileg azért hoztam létre, mert vissza akartam térni a gyökereimhez. A korai munkáimat egy alsó-manhattani gyárhelyiségben készítettem. Hiába lettem egyre sikeresebb, és dolgoztam a világ legnagyobb színházaiban, nem kínálkozott lehetőség arra, hogy a módszeremet adaptáljam. Viszont Long Islanden találtam egy elhagyott épületet a természetben, ami ideális helyszínnek tűnt a műhelymunkához, a kísérletezéshez a mozgással, a tárgyakkal, a formákkal.