Kende Tamás: Ritualizált erőszak

Úgy tartják, hogy a tábornokok mindig az előző háború megnyerésére készülnek. Van ebben némi igazság, ha az Oroszország által Ukrajna ellen folytatott háború iszonyatos tényeivel ismerkedünk. Jelen írásunkban Oroszország utolsó nagy háborújáról fogunk írni, arról, aminek a megnyerésére bő hét évtizede készült a szovjet, majd az orosz hadsereg. Nem a marsallok, tábornokok stratégiáiról, a nagy győzelmekről és/vagy vereségekről fogunk az alábbiakban szólni, hanem a (nagy) háború hétköznapi brutalitásáról, az erőszak rítusairól.

Leonyid Rabicsev A háború mindent leír című memoárja már a 2000-es évek elejének hivatalos, szovjetellenes revizionista szellemében készült, így az egykori fiatal híradós hadnagy, majd neves képzőművész, író háborús emlékeiben – és különösen a németországi részekben – nehéz megkülönböztetni a tanult/olvasott/elvárt emlékezetet a személyes emlékektől. Ugyanakkor alapvetően hitelesnek kell tartanunk az abban megfogalmazott tényeket, még ha a naturalisztikusan elborzasztó részleteket időnként az olvasó – ha másért nem, úgy saját mentálhigiénés önvédelméből – egy idősödő művész fantáziájának tudja inkább be.

Rabicsev nem a hivatalos emlékezetpolitikának kívánt megfelelni, hanem a háborút és a szovjet rendszert utólag deheroizálni szándékozó ellenemlékezetnek. A tömegesen elkövetett csoportos nemi erőszakok, a polgári lakosok és a hadifoglyok ellen elkövetett tömeggyilkosságok képei az erőszak és a gyilkolás olyan rituális orgiáit tárják az olvasó elé, amikről az ember – hacsak nem az erőszakkal, a háborúval szakmányban foglalkozó történész – nem szívesen akar tudomást venni.