Mi ez a nagy felmondási hullám? Hova tűnnek a munkavállalók?

Egy szépen hangzó eufemizmus terjed a brit médiában: silver exodus, azaz ezüst kivonulás. A bibliai csengésű kifejezést egy nagyon is kortárs gazdaságszociológiai problémára alkották, nevezetesen arra, hogy a pandémia után bő háromszázezerrel kevesebb 50–65 éves munkavállaló dolgozik az Egyesült Királyságban, mint a járvány előtt. Ez a Newcastle nagyságrendű (minden bizonnyal erősen őszülő) tömeg sem állásban nincs, sem munkát nem keres, egyszerűen kivonult a munkaerőpiacról.

Kézenfekvő magyarázat lenne, hogy ez az a korosztály, amelyik eleget tett félre öreg napjaira, és a karantén(ok) alatti megpihenés idején rájött: felesleges tovább dolgoznia, ha van mit a tejbe aprítani. A helyzet azonban nyugtalanítóbb – állítják a jelenséget az Essexi Egyetemen kutató közgazdászok. Éppenséggel nem a tehetősebb és képzettebb munkavállalók, hanem az alsó és a középső jövedelmi kategóriákba tartozók vették legnagyobb számban a kalapjukat. Az érintettek jellemzően a kereskedelemben, a fuvarozásban vagy a feldolgozóiparban dolgoztak évi 18–25 ezer fontért, és ebből többnyire saját lakásra sem futotta.