hvg360: Kezdjük a fantomdugókkal, az ön egyik kutatási területével. A semmiből kialakuló torlódások talán legérdekesebb kísérlete 2008-ban zajlott. Japán kutatók megkértek 22 autóst, hogy egyenletesen hajtsanak harminccal egy 230 méteres körben. Pusztán attól, hogy az emberek mégis hol egy picit lassabban, hol egy picit gyorsabban mentek, minden akadály nélkül kialakult a dugó. Most hol tartanak ennek a kutatásával?
Stépán Gábor: Az egyik közlekedésszervezési megoldás, amit főleg az Egyesült Államokban alkalmaznak, de Európában is láttam már több helyen, hogy ha a becsatlakozó sávokat – mert itt elsősorban autópályákról van szó – nem tudják hosszabbra csinálni, akkor lámpát tesznek az elejére, és mondjuk 3 másodpercenként engednek be egy autót. Az egyik probléma az, hogy akik valahogy begyűrik magukat két autó közé, lehet, hogy jelentős fékezésre kényszerítik a mögöttük levőt. Ilyenkor a tipikus dugó kilométerekkel hátrébb alakul ki. Másik lehetőség, de az már drágább, hogy hosszabb gyorsítósávokat kell tervezni. Gyakran gerjesztenek dugót a sebességmérők. Bár a navigációs alkalmazások is jelzik a traffipaxokat, ha valaki ezt későn veszi észre, akkor hirtelen fékez egy nagyot, így az is
tipikus, hogy a sebességmérők mögött kezdenek kialakulni dugók.
Nem feltétlenül keletkezik torlódás, ha puhán vagy kicsit fékezünk. A határ körülbelül ott van, amikor 130-ról 90–100-ra kell gyorsan lefékeznie a mögöttünk lévőnek. Viszonylag sűrű forgalomnál ebből sorozatos, egyre erősebb fékezési hullám alakul ki.
A japán kísérlet videón:
hvg360: A Bolyai-díjat nem feltétlenül autós tanácsokért adják. Ön sokat foglalkozott robotokkal is, például igen korán, 2005 körül bekapcsolódott egy gyógytornász robot fejlesztésébe, amely a beteg felső karját mozgatta.
S. G.: Ez nagyon hosszú projekt, még mindig tart. Az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézettel van ilyen együttműködésünk. Mi már műszakilag kiszálltunk belőle, illetve kevesebb pénzt kaptunk a további műszaki fejlesztésére, de az orvosok használják, és nagyon sok kísérletet végeznek vele ma is.
Névjegy
Stépán Gábor (69 éves) Széchenyi-díjas gépészmérnök, akadémikus, a Műegyetem alkalmazott mechanika professzora. Magyar elismerések mellett amerikai és kínai szakmai díjakat kapott, és az egyetemi hallgatói többször díjazták a legkiválóbb oktatóként. Ehhez az interjúhoz a hét elején a római nemlineáris dinamikai konferencián (Nodycon) értük el. Fiatalon jobban érdekelte a matematika. „El tudtam volna képzelni, hogy egész életemben csak ezzel foglalkozzak, de mindig visszarángattak.” Nagyapai és apai hatásra végül mérnöknek tanult. „Abban találtam meg az örömöt, hogyan lehet az absztrakt matematikai eredményeket élesben alkalmazni, és azt vettem észre, hogy ezzel a matematikusok között is lehet jól szerepelni.” Büszke arra, hogy mérnöki munkájához sok olyan típusú differenciálegyenletet dolgozott ki, amelyekre a matematikusok addig nem is gondoltak, vagy nem találták kutatásra érdemesnek.
