Hajnali öt órakor kivezették a 28 esztendős gyilkost, Vadász Ernőt a Budapesti Fegyház és Börtön udvarára. Ott tájékoztatták arról, amit már előző délután is közöltek vele, hogy a kegyelmi kérvényét elutasították. Elhúzták a függönyt, amely a bitófát takarta. Pradlik György, az utolsó (remélhetőleg nem csupán legutóbbi) magyarországi hóhér, akit tizenkét évvel azelőtt választottak ki erre a feladatra sok jelentkező közül, gyakorlott mozdulatokkal végezte a munkáját. A kötelet az elítélt nyakába tették, áthúzták a másik végét, megszorítva az elítélten. A segéd, a „fogó” alulról az elítélt térde környékén egy másik hurokkal húzta lefelé. Felülről érkezett a jelzés, egy pisszenés az „emelj”, kettő az engedj.
Közismert elődeivel, Bogárral és a Kozarekekkel ellentétben, Pradlikot senki sem ismerte, amíg a televízió be nem mutatta a róla készült filmet a halálbüntetés eltörlése és a kényszernyugdíjazása után közel két évtizeddel.
A Pradlik Györgyről készült film:
Évente átlagosan két-három alkalommal akasztott Pradlik Budapesten vagy vidéki kiszálláson, a többi napon végezte a smasszerek szokásos feladatait. A katolikus templomjáró, családos férfiról még a rokonai sem tudták, hogy ő a Magyar Népköztársaság hivatalos gyilkosa.
Vadász Ernő élete a születésétől kezdve el volt cseszve. Az elejét a családja és a nyomor cseszte el, aztán ő folytatta. Alkoholista, munkakerülő csavargó lett, aki betört, rabolt, ütött pénzért vagy bármiért. Járta a börtönöket, ahányszor szabadult, annyiszor esett vissza. Tiszacsegén élt, rettegtek tőle a helybéliek. Hosszú évek óta egy fiatalabb alkoholista és bűnöző társával, Lakatos Istvánnal együtt ivott és bűnözött. Hónap tizedike táján, fizetésnapon különösen aktívak voltak.
