A remény három igeideje
Általában milyen igeidőben gondolkodsz? Érzékeny vagy a múltra, kapaszkodsz belé elmélkedve, analizálva, esetleg rágódva azon, ami történt, ahogyan cselekedtél, és hogy vajon ki mit gondolt? Vagy az elméd általában inkább egy lépéssel előrébb jár, a jövő felé fordulva? Esetleg újabb és újabb horrorfilmeket gyárt arról, mi minden mehet félre vagy mi történhet a legrosszabb esetben? Álmodozik a „majd ha” örömről, amely egy szép jövendőbeli napon egyszer utolér majd, ha már magad mögött hagytad a jelent? Vagy az a legfontosabb számodra, hogy jelen legyél itt és most? A múltra már rá se pillantasz, a holnap miatt nem aggódsz, csak arra koncentrálsz, amit a jelen pillanatban kínál az élet?
Maaret Kallio: A reménye ereje
A könyvet ide kattintva megrendelheti a kiadótól. A sorozat korábbi részeit itt olvashatja.
| Sokan könnyen felismerjük, milyen igeidő jellemző a gondolatainkra. A szorongásra hajlamos elme inkább a jövő felé fordul, nem a múlton rágódik. A depresszióra hajlamos inkább a múlt meggyászolatlan fájdalmainak és a korábbi nehézségeknek a csapdájába kerülni. Éppígy lehetséges az is, hogy az elménk túlságosan a jelen pillanatban él, és nem képes sem a múltban szerzett tudást és érzelmeket tiszteletben tartani, sem a jövőt felvázolni.
Amikor a remény szempontjából gondolunk az időre, fontos, hogy mindhárom irányba fejlesszük a mobilitásunkat: a múltba, a jelenbe és a jövőbe. A múlt tiszteletben tartása azt jelenti, hogy érdekel a múltunk, és tudjuk, honnan jövünk: Hogyan váltunk azzá, akik vagyunk? Milyen sebeket szereztünk, milyen sérüléseink vannak, amelyek ma is bennünk élnek? Mit tanított nekünk a múlt az erősségeinkről, emberi kapcsolatainkról és a túlélési képességünkről? Úgy általában, olyan a múltunk, amin könnyedén elidőzhetünk a személyes történetünk felől éppúgy, mint a családi, párkapcsolati és rokoni hátterünk szempontjából? Vagy inkább olyan, ami fogva tart, kétségbe ejt, megkeserít – miközben szem elől tévesztjük a jelent, és lemondunk a jövő reményéről?