Budapesti fura szerzetek: Tábori Kornél, a főváros árnyoldalának krónikása

Az újságírók és a történészek viszonya mindig is konfliktusokkal terhelt volt, ez nem is lehetett másképp, hiszen egymástól szögesen eltérő műfajban alkottak. A történész feladata, hogy minél alaposabban körbejárjon egy témát, és ha a végkövetkeztetés szempontjából fontosnak tűnik, akkor hosszasan szöszöljön olyan, a közérdeklődés szempontjából talán mérsékelten fontos kérdéseken, minthogy melyik magaslatról is vezényelte a hadvezér a csatát, mik voltak a korszak lótartási szokásai, vagy hogy hova lett egy nem túl fontos hivatal pecsétje.

Az újságíró munkájának jelentős részét ezzel szemben éppen a közérdeklődés kiszolgálása alkotja és minél nagyobb szenzációkkal teszi ezt, annál sikeresebbnek minősül. Ennek megfelelően a jelentéktelennek tűnő apróságok részletes körbejárása kevéssé a kenyere, ami olykor elnagyolt, de hangzatos munkák megírását eredményezi. Persze az újságírók védelmében meg kell jegyezni, hogy a rendelkezésre álló felület sem bírna el egy monográfiát, pláne nem a nyomtatott sajtó korában. Mindennek ellenére mégis az történt, hogy amikor 1921-ben megjelent a „magyar újságírás büszkeségének” nevezett Tábori Kornél Titkosrendőrség és kamarilla című könyve, azt a korszak legismertebb történésze, Marczali Henrik látta el egy igencsak méltató előszóval.

Mi lehetett az oka ennek a különös együttműködésnek? Egyfelől az, hogy Tábori általános munkamódszere nem sokban különbözött a történészek alaposságától, másfelől pedig a téma és a publikálás sürgető fontossága. 1918-ban ugyanis összeomlott az Osztrák-Magyar Monarchia és kisvártatva kutathatóvá váltak az addig hét lakat alatt őrzött bécsi levéltárak is, ahová korántsem csak a magyar érdeklődők sereglettek, hanem a birodalom romjain megalakult többi utódállam képviselői is.

A csehszlovák, délszláv, illetve román kutatók pedig, természetesen a magyarokhoz hasonlóan, igyekeztek volna a saját szájuk íze szerint keretezni az addig titkos adatokat és ennek magától értetődően aktuálpolitikai vonzatai is voltak. Nem nehéz ugyanis belátni annak fontosságát, hogy a Trianon utáni években ki tudja előbb a világ elé tárni a bécsi levéltár témába vágó, bár némiképp újrakeretezett anyagát, a döntés jogosságát bizonygató utódállamok, vagy az annak igazságtalanságát hangsúlyozó magyarok. Ebben a helyzetben pedig egy hírlapíró, egy riporter gyorsasága sokat számított. Tábori pedig nem is ült sokat a babérjain, az általa írt könyvet pedig a mai napig kielégítő szakmai színvonalú műnek tartják a történészek.

De miért is volt lényeges ez a könyv? Azért, mert egy letűnt kor ügynökbotrányainak feltárásába fogott bele, majd aztán követik mások is, de az első lépéseket ez a könyv és szerzője, Tábori Kornél végezték el. Az 1848-as szabadságharc leverése után köztudomású volt a kor embere előtt, hogy sokan az osztrák titkosrendőrség ügynökeivé váltak, csak azt nem lehetett tudni, hogy kik voltak ezek, az ügynökök kilétét ugyanis Bécsben őrizték. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy a jobban értesültek, különösen az 1867-es kiegyezést követően időnként ne kezdjenek el különböző, rendszerint épp annyira politikailag motivált, mint amennyire alaptalan listákat köröztetni a sajtóban.