Csizmadia Ervin: Mi hozhat változást a magyar politikában? Bibó István receptjét kellene elővenni

Március 15-ére készülve stílszerűen megkérdezték egy korábbi utcai megmozdulás részvevőit, mi kellene a hazai közéletben. Az egyik válaszoló köntörfalazás nélkül rávágta: forradalom. Elmondta azt is, hogy elég volt a tespedésből, a társadalomnak végre fel kellene állnia. És még mondott hasonlókat, amelyek mind abba az irányba mutattak, hogy most már aztán tényleg: a dolgok nem maradhatnak jelen állapotukban.

Ezt egyébként már sokszor gondoltuk. Báró Eötvös József például 1846-ban épp így kezdi korszakos munkáját: „Magyarország nem maradhat jelen helyzetében”. Ő persze messze nem gondolt forradalomra, mint ahogy a 2010 utáni korszak nagy részében én nemigen láttam nyíltan megfogalmazni ezt a követelést. Aztán az utóbbi időben egyre többször. 

Voltaképpen a forradalom gondolata minden olyan rendszerben felvetődik, amely túl sokáig ugyanazokat tartja a hatalomban. A váltógazdálkodás hiánya előbb-utóbb elhiteti azokkal, akik tartósan ellenzékben vannak, hogy a rendszer „normális” módon már meg sem változtatható. De persze politikusok olyan nyíltsággal, mint azt idéztem, ma sem mondják.

És jobb is, ha nem mondják.