A 45 éves HVG belülről - Gyenis Ágnes emlékezik a legendás múltra, és látja a lap jövőjét is

Tán nem is tűnik olyan soknak a 45-höz képest az a 31 esztendő, amit eddig eltöltöttem a HVG-nél, de ez az én életemnek pár év híján a fele. Újságíró-szerkesztő-tanár apám hamar megfertőzött; kisgyerekként bámultam, ahogy lendületesen, nagy, karakteres betűivel tölti meg sorra a lapokat – sosem használt írógépet. Már alsóban sztorikat írtam a kötelező pár mondatos fogalmazások helyett, felsőben pedig megalkottam az indiánregényemet és a krimimet – természetesen mindkettőben én voltam az igazságtevő hős. Apám kíméletlenül szerkesztett, amikor visszakaptam a műveimet, a sok piros bejegyzéstől alig látszott, amit én írtam. Sosem lesz belőlem tollforgató – keseregtem.

Aztán eltelt egy jó évtized, és bejelentkeztem Lipovecz Ivánnál, a HVG akkori főszerkesztőjénél, hogy jönnék újságírónak. Lógó orral kullogtam el: nem győzte meg, hogy felnőttkori írói munkásságom a Közgazdász egyetemi lapban közölt cikkecskékben és első munkahelyemen (Országos Tervhivatal) gyártott hivatali feljegyzésekben merül ki. Azt javasolta, először kopogtassak egy napilapnál.

Így lett. Volt 2,5 kitűnő tanulóévem az akkor még egyben lévő Napi Világgazdaságnál, majd egy bajai bankár–újságíró találkozón megtörtént a csoda: Lipovecz Iván állást ajánlott nekem Szántó Anikó pénzügyi rovatába. Így kerültem 1993. január elsején a HVG-be.

A kezdet keményebb volt, mint anno apám iskolája. Meg is kaptam tőle, hogy „annyira be akarsz simulni, hogy elveszíted az arcodat”. Az egyik napilapos szerkesztőm pedig azt vágta hozzám, hogy a könnyedségemet veszítem el, vérrel-verejtékkel írom a cikkeimet. A HVG-be sosem volt könnyű beilleszkedni, de megküzdöttem. Ami hihetetlen erőt adott, az a HVG szakmai kérlelhetetlensége – azon túl, hogy ezek a rendszerváltás utáni fantasztikus „minden lehetséges” évek voltak. Nem számított a politikai hovatartozás, nem voltunk sem kormánypártiak, sem ellenzékiek, az örök kritikusok voltunk, akik megismertek, kikutattak, elemeztek, következtettek, lelepleztek – csakis abból a nézőpontból, hogy az olvasót tájékoztassuk.

Az én fő profilom az ügyféllehúzó banki konstrukciók, csalárd brókerajánlatok, pilótajátékok, pénzügyi bűncselekmények feltárása és az újonnan kialakuló pénz- és tőkepiaci intézményrendszer működésének figyelése, megértése volt – szárnyalni, fejlődni lehetett benne.

Különösen úgy, hogy sokáig nem volt családom, nem volt más küldetésem. Aztán elért a zuhanás. A gazdasági krízis, a nyomtatott sajtó válsága összeért a két lányom érkezésével. Velük sem volt könnyű a kezdet, fejlesztések, betegségek, a negyvenes anya görcsölése és tapasztalatlansága – a HVG nálam háttérbe szorult.

Én pedig a saját válságmenedzselésével küzdő HVG-ben szorultam hátra, kimaradtam a sodrásból, s pár év múltán úgy éreztem, nemhogy szárnyalni nem vagyok képes, hanem mintha a legutolsó és legkisebb lennék. Egy rosszul sikerült lapzárta után közöltem: felmondok, valami másba kezdek. Azt sosem gondoltam, hogy a sajtóban a HVG-n kívül számomra lehetne más lap.

A szerkesztő Juhász Gábornak köszönhetem, hogy maradtam, meggyőzött, hogy nincs itt akkora baj, amin ne lehetne segíteni, ami miatt ilyen végletes döntést kellene hozni. Igaza volt, jobb időszak jött, felálltam, helyet találtam magamnak újra. Jó lenne, ha ezt még sokszor megköszönhetném neki!

A HVG újra jó hely, jó közösség lett. Ebben a vérzivatarban, amikor nincs – nem is lehet – vegytisztán elfogulatlan sajtó, nem lehet úgy dolgozni, mint régen, kormánypárti vagy „libsi” bélyeget viselnek az újságírók, és az olvasók tábora is legalább két részre szakadt. Nincs olyan köztiszteletben álló, megbecsült lap, amelynek a hitelességét senki se vonná kétségbe.

A HVG viszont ennek ellenére – vagy éppen ezért – képes lett arra, amire sokáig nem: érezhető frissítést, fiatalítást indított el. Látható ez szerkesztői szinteken is, de ami az elmúlt egy-két év újítása, hogy a gyakornoki program révén egészen fiatalok érkeznek, akik nálunk tanulnak meg újságot írni. Képzettek, nyelveket beszélnek, világot látottak, digitálisan frissek, új nézőpontjaik, érdeklődési körük, megközelítésük van. Új erőket szabadítanak fel az „öregekből” is. Szeretek velük dolgozni, beszélgetni, tanácsot adni. Élvezem, ha besegíthetek a cikkeikbe, és ha az ütős lesz, jobban örülök neki, mint ha én írtam volna.

Ha élne apám, elmondhatnám neki, hogy ebben is a nyomába lépek, szeretek szerkeszteni, emberekkel foglalkozni, lassan a nyugdíjhoz közeledve kimozdít a rutinomból, izgat, inspirál. Sikerélmény, ha valamit át tudok adni abból, amit a 31 év alatt összeszedtem. Jólesik, ha megbíznak bennem, elmondják a gondjaikat, stresszeiket. Lassan annyi idősek lesznek a lányaim, mint ők, nem árt felkészülnöm, megértenem.

A legfontosabb azonban számomra az, hogy ezek az online térben szocializálódott fiatal újságírók a „hagyományos”, kézbe vehető hetilapnál, a HVG-nél akarnak dolgozni, amit ők is szerethetőnek tartanak, elfogadják a hagyományait, az alapelveit. Nem tudjuk, mikor jön el az idő, amikor a papíros újságolvasás totálisan avíttá válik, és minden képernyőre kerül. De történjék bármi, amíg évről évre jönnek – és itt maradnak – fiatalok, a HVG-nek van jövője. S benne a hozzám hasonló örök fiataloknak is. 

Nyitókép: Galicza Dorina gyakornokként Kiricsi Gábor szerkesztővel – Fotó: Túry Gergely