Hősök vagy gonosztevők? Dózsa György, a kegyetlen lázadóvezér, akiről nem őrzött meg semmit a nép emlékezete
16 perc
2024.07.05. 17:30
2024.07.08. 11:50
A romantika korabeli irodalom, illetve a történetírás hőssé nemesítette, amire az 1945 utáni korszakok emlékezetpolitikája rá is pakolt jó pár lapáttal, miközben a történészszakma több mint fél évszázada próbálja árnyalni a róla kialakított igen egyoldalú képet. De ki volt valójában Dózsa György, mit lehet tudni róla és valóban méltó-e arra, hogy Petőfi Sándor és Kossuth Lajos után az ő nevével találkozzunk a leggyakrabban Magyarország közterein?
Báthori István temesi főispánt 1514 májusának második felében már napok óta aggodalmak gyötörték. Bár a feladata egyértelmű volt, felügyelnie kellett a déli végekre vonuló keresztes had átkelését az apátfalvai révnél, de tudta nagyon jól, hogy a korábban kapott utasításokhoz képest teljes mértékben megváltozott a helyzet. A hadjáratot lefújták, a keresztesek azonban nem voltak hajlandók feloszlani, hanem folytatták útjukat és Báthori uram teljes joggal attól tartott, hogy ez a had most már nem a török ellen, hanem ellene vonul.
A főnemes félelmei kisvártatva beigazolódtak: amikor a csapataival elérte a Maros partján álló révet, azon addigra már átkelt a keresztesek egy csapata és még egy megerősített tábor kiépítésére is futotta az idejükből.
Báthori próbált előbb tárgyalni velük, minden bizonnyal hivatkozott Bakócz esztergomi érseknek a toborzást megtiltó levelére, sőt, talán még jólértesültségét fitogtatva, mintegy bizalmába avatva a lázadókat, azt is megsúghatta nekik, hogy hamarosan megkötik a békét a törökkel, így nincsen már szükség rájuk, menjenek szépen haza, amúgy is hamarosan itt az aratás, kell a munkáskéz a földekre.
A keresztesek Balogh István nevű kapitánya azonban nem hallgatott a szép szóra, így Báthori kénytelen volt erővel érvényt szerezni az akaratának. Ugyan a mintegy 2000 főt számláló lázadó had lényegesen nagyobb volt az ő pár száz emberből álló csapatánál, ám az nem kerülte el a katonai dolgokban járatlannak nem nevezhető főispán figyelmét, hogy a keresztesek nagyságrendekkel fegyelmezetlenebbek és rosszabb fegyverzettel rendelkeznek az ő katonáinál, így elrendelte a támadást.
Az eredmény azonban csak részben hozta a papírformát, Báthori csapata győzött ugyan, de a keresztesek keményen állták a sarat, a főispán katonáinak két támadását is visszaverték és csak a harmadik rohamot követően hátráltak meg. Az ütközetet és az azt követő üldözést túlélt keresztesek, élükön Balogh Istvánnal azonban meg sem álltak a főseregig, merthogy ők csak egy előőrse voltak a keresztes főerőknek, akiket ekkor már egy a korabeli forrásokban Székely Györgynek nevezett férfi vezetett. György vezér pedig 24 óra leforgásán belül rettenetes bosszút vett az embereit megtámadó nemesi csapatokon.
Kopogtat a török
Ahhoz, hogy meg tudjuk érteni az okait a lázadásnak, Dózsa személyének feltérképezése előtt egy kicsit a helyzettel is kell foglalkoznunk.
A Magyar Királyság a XVI. század elején lényegesen jobb bőrben volt, mint ahogyan azt annak idején tanították nekünk az iskolában. A Jagellók által lezüllesztett Magyarország képe hálás alapanyag mindazoknak, akik amellett akarnak érvelni, hogy egy ereje teljében lévő Magyar Királyság eredménnyel tudott volna ellenállni a török hódítási kísérleteknek, ám a gyenge központi hatalom, az elkanászodott, csak a saját zsebüket tömő bárók és a parasztlázadást követő megtorlás miatt megtizedelt országnak esélye sem volt szembeszállni a hódítókkal, amikor az Oszmán Birodalom szultánja 1526-ban hadjáratot indított az ország ellen.
A magyar múltértelmezésnek ez egy klasszikus, a nemzeti hiúságot legyezgető toposza, hogy képesek lehettünk volna elejét venni a katasztrófáknak, ha éppen nincs ez, vagy az, meg amaz. A valóság ezzel szemben az, hogy a korszakban nem volt olyan európai állam, amelyik képes lett volna ellenállni egy akkora török támadásnak, ami 1526-ban Magyarországot érte.
De az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ez korábban sem volt másként, hiszen még a magyar történelem egyik legnagyobb hadvezéreként tisztelt Hunyadi János is csak veszíteni tudott, valahányszor arra került a sor, hogy nyílt mezei csatában kellett megvívnia a szultáni haderővel (Várna, Rigómező).
A történetünk idején uralkodó II. Ulászló, ha nem is tartotta olyan vasmarokkal egyben az országot, ahogyan azt elődje, Hunyadi Mátyás tette, ám a királyság úgy nagyjából 1512-ig prosperált, majd gyorsan minden romlásnak indult, ennek viszont lényegében egyetlen oka volt: a határon kopogtató török.
A XV. században uralkodó magyar királyok még képesek voltak nyugati segítséget biztosítani a törökellenes harcaikhoz, ha katonait nem is mindig, de anyagi jellegűt szinte folyamatosan. Ez lesz az, ami a XVI. századra elapad. A kontinens többi nagyhatalma ugyanis egyre inkább csak jól hangzó kommunikációs panelként kezeli a török elleni szövetséget, és gyakran ennek leple alatt inkább a saját érdekeit próbálja érvényesíteni. Erre jó példa az az 1508-ban megalakult német-római, francia és spanyol koalíció, amelyik a létrejöttét a török elleni fellépéssel indokolta, de valójában a Velencei Köztársaság hatalmát kívánta megnyirbálni.
Mindehhez tudni kell, hogy hivatalosan a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom között 1483 óta béke honolt, vagyis pontosabban a néhány éves periódusokra kötött fegyverszüneteket II. Bajezid szultán életében rutinszerűen újították meg. Bajezid azonban 1512-ben lemondott a trónról és a nálánál lényegesen kardcsörtetőbb szellemiségű fiának, Szelimnek adta át a hatalmat. Az átmenet nem zajlott le zavartalanul, mert bár Bajezid önként távozott a hatalomból, ennek ellenére nem sokra rá megmérgezték, és Szelim ellenében testvére, Ahmed herceg lépett fel trónkövetelőként.
Ebben a helyzetben Szelim érdekei azt diktálták volna, hogy sürgősen hosszabbítsa meg a fegyverszünetet a magyar királlyal, legalább addig, amíg a testvérével leszámol, ám Ulászlóban felmerült, hogy ez egy remek alkalom lehetne egy törökellenes hadjáratra, így inkább az időhúzást választotta. Igen ám, de nem számolt az Oszmán Birodalom roppant erejével. Szelimnek ugyanis, míg személyesen Anatóliában harcolt Ahmed ellen, arra is volt ereje, hogy ezzel egyidejűleg fegyverrel próbálja belekényszeríteni Ulászlót a tűzszünet meghosszabbításába.
Ennek következményeként régóta nem látott intenzitással lángoltak fel a harcok a határvidéken, aminek az elsődleges eredménye az lett, hogy a törökök a Magyar Királyság legdélebbi végvidékét, a Boszniában található Szreberniki bánságot tokkal-vonóval elfoglalták. Ez a fejlemény komoly riadalmat keltett Budán és arra késztette az udvart, hogy folyamatos adóemelésekkel próbálják összegyűjteni azt a pénzt, amiből finanszírozni lehet a déli végvidék háborús működtetését, illetve az új csapatok kiállítását.
Bakócz Tamás nagy ötlete
Az 1513-as év is fontos változásokat hozott, ekkor halt meg II. Gyula pápa, Bakócz Tamás esztergomi érseknek pedig alkalma nyílt, hogy esélyes jelöltként szálljon be az utódlásért zajló egyházpolitikai küzdelembe. Bár végül nem ő nyerte a választást, az új pápa, X. Leó maga sem zárkózott el egy törökellenes kereszteshadjárat gondolatától, ugyanakkor forrásokat biztosítani hozzá ő sem tudott. Az egyház azonban nem csak anyagi támogatásra volt képes a korszakban, hanem spirituálisra is és ennek a fontosságát a mai, materialista alapokon álló gondolkodásunkkal hajlamosak vagyunk elbagatellizálni. Bakócz ugyanakkor pontosan tudta és történelmi példa is lebegett rá a szeme előtt, hogy mi mindenre volt képes a korszak embere a lelki üdvösségéért.
1456-ban a Kapisztrán János vezette keresztes hadnak fontos szerepe volt a Nándorfehérvár alatt kivívott győzelemben. És azok a katonák nem húztak zsoldot, csupán ellátásért és a lelkükért küzdöttek, hiszen a keresztes hadjáratot végigharcolóknak bűnbocsánatot ígértek. Bakócz pedig ismerte a budai udvar pénzügyi gondjait, és azzal tervezett segíteni, hogy a pápánál kijárta egy kereszteshadjárat megindítását, így az azt elrendelő pápai bulla birtokában térhetett vissza – a veszedelmes riválistól megszabaduló X. Leó legnagyobb örömére – Magyarországra.
Ezzel az érsek hite szerint minden problémát orvosoltak, hiszen bűnbocsánat fejében lehetett vele toborozni, és ez a katonák ellátásán felül nem került pénzébe a kincstárnak. Ráadásul – gondolhatta –, ha minden jól megy, ezt a sereget, kiegészülve természetesen a professzionális katonákkal, azaz a zsoldosokkal és a nemesi bandériumokkal, akár az időközben elvesztett területek visszahódítására is fel lehet használni.
Az ötletét az érsek a királyi udvaron is át tudta vinni, így 1514 áprilisának elején a Szent György téren meghirdették a keresztes sereg toborzását, a korábban már ismertetett feltételekkel.
Ki volt Székely György, és hogy került a keresztes seregek élére?
Mint fentebb is utaltunk rá, a korabeli források csak ezen a néven emlegették a lázadók vezérét, a Székely ráadásul ebben az esetben nem családnév volt, hanem György származására utalt. A Dózsa vezetéknév csak évekkel később tűnik fel a forrásokban.
Hogy mit csinált ez az ember a keresztesek lázadását megelőzően, jóformán csak találgatni tudjuk, ahogyan ez egyébként jellemző is a korszak olyan figuráira, akik egy-egy röpke pillanatra tűntek csak fel a történelem színpadán. Márpedig a Dózsa vezette lázadás története alig több mint két hónapot ölelt fel, ami történelmi távlatokból tényleg nem tud nagyon több lenni egy pillanatnál.
A korabeli krónikákat ugyanakkor rendszerint humanista történetírók írták, akik nagyon szerették a tanulságos és kerek történeteket, ennek megfelelően Dózsáé is ebben a formában kerül elénk. Eszerint Dózsa korábban a nándorfehérvári várban szolgált és a határ menti összecsapások alatt egyszer párbajban levágott egy magas rangú török tisztet. Ezután pedig Budára ment, hogy átvegye a fegyvertényért járó jutalmát, ám a pénzszűkében lévő király nem tudta kifizetni, helyette Csáky Miklós csanádi püspökhöz küldte, aki kinevette.
A mélyen sértett Dózsát ezt követően mintegy fájdalomdíj gyanánt nevezték ki a keresztes sereg parancsnokának. Ez nagyon szépen hangzik, csak mindebből alig bizonyítható valami, olyannyira nem, hogy arra konkrét forrásaink vannak, hogy amikor a keresztes sereg útnak indul Budáról, akkor még nem Dózsa vezeti őket, hanem egy Melchior, vagy Menyhért nevű zsoldos.
Dózsa, vagyis pontosabban Székely György nevével a korabeli források alapján először 1514. május 25-én találkozunk, másfél hónappal a toborzás meghirdetése után, amikor a ceglédi kiáltványában már magát a sereg vezérének nevezi.
Mi történt a keresztes haddal a két időpont között? A toborzás elrendelését követően a keresztes ármádia kezdetben csak pár száz lovasból állt. Ebből például már levonhatunk egy olyan következtetést, hogy a többségét, legalábbis az első időszakban egész biztosan nem a legszegényebb rétegek alkották, hiszen nekik maximum igásállataik voltak, ha voltak egyáltalán és nem hátaslovaik. A keresztes had társadalmi összetétele amúgy sem igazolja a parasztháború kifejezést, ugyanis a soraiban épp úgy találni köznemeseket, illetve városi polgárokat is.
Az sem túlságosan valószínű, hogy a törökök elleni támadásra szánták volna őket, mivel a képzetlen és nem túl jól felfegyverzett kereszteseknek nem igazán lett volna esélyük egy rendes mezei csatában a törökök ellen, inkább az lehetett a szándék velük, hogy amíg a törökellenes hadjáratot a zsoldosok és a nemesi bandériumok megvívják, addig az üresen maradt erősségeket és a határt vigyázzák.
Abban pedig már Dózsa Györgynek volt jelentős szerepe, hogy ez végül nem így történt. A keresztesek ellátása ugyanis igen nyögvenyelősen haladt és a sereg vonultában több alkalommal is konfrontálódott a helyi nemességgel, illetve állami tisztviselőkkel. 1514 májusában Túron (ez a mai Mezőtúr) Dózsa meggyilkolt egy adószedőt és elvette a nála lévő pénzt. Nem tudjuk, hogy ezt milyen indíttatásból tette, mindenesetre a sokasodó konfliktusok, illetve a törökök újonnani hajlandósága a békekötésre (Szelim ekkor már a perzsa Szafavidák ellen harcol a mai Irán területén), meggyőzik az udvart és Bakóczot, hogy mindenki akkor jár a legjobban, ha az egész hadjáratot lefújják.
Az esztergomi érsek május 15-én megtiltja a keresztesek további toborzását, majd 24-én a hadjáratnak is véget vet, ám ezt akkor már Dózsáék másként gondolják. A kereszteseket egyfelől az háborította fel, hogy az urak a hadjárat berekesztésével elvették tőlük a bűnbocsánat esélyét, továbbá a társadalmi hierarchia létjogosultságát is megkérdőjelezte ez a lépés. A közrendű ugyanis azért fizetett adót a nemesnek, hogy az harcoljon az ország védelmében, ám az urak távol maradtak a hadjárattól, így a keresztesek szemében méltatlanná váltak arra, hogy hasznot húzzanak a köznépből.
Ennek ráadásul szintén voltak már korábbi előzményei, egyes források szerint az 1456-ban Nándorfehérvár alatt harcoló kereszteseket is hasonlóan feldühítette az, hogy Hunyadin és a csapatai révén Újlaki Miklóson kívül egyetlen főnemes sem csatlakozott a harchoz és csak Hunyadi erélyes fellépésének hatására oszlott fel az akkor már az urak ellen zúgolódó sereg.
Dózsa híres ceglédi kiáltványa is a toborzást tiltó rendeletre adott választ. Ebben a lázadóvezér a Pest és Külső-Szolnok megyei népet szólítja fel arra, hogy csatlakozzon a seregéhez. A kiáltványból egyfelől kiderül, hogy Dózsa számára ekkor már az urak jelentik az ellenséget, habár továbbra is a magyar király alattvalójának tartja magát, másfelől abba is bepillantást nyerünk, hogy miként tudta motiválni a keresztesek vezére az embereket.
Dózsa kiáltványában ugyanis az áll, hogy ha csatlakoznak a két megye lakói, akkor jól van, amennyiben viszont nem, akkor nem csak kiközösítés és kárhozat lesz a jussuk, hanem halál is, méghozzá nem csak nekik, hanem a családtagjaiknak is.
„Mindnyájatokat saját portáitokon bitóra akasztunk és akasztatunk fel, karóba húzatunk, vagyonotokat elpusztítjuk, tönkretesszük és felégetjük, egyúttal feleségeiteket és gyermekeiteket is megöljük” – dörögte Dózsa a kiáltványában.
Dózsa bosszúja
Térjünk vissza Báthori István főispánhoz és az apátfalvai révnél győztes csapatához. Báthori hamarosan rádöbbent, hogy egy jóval nagyobb keresztes haderővel áll szemben, mint amekkorát korábban megfutamított, így embereivel a közelben található nagylaki várba húzódott vissza. Nem igaz tehát az a régi történet, ami arról szólt, hogy a diadalittas urak a győzelmüket megünneplendő vonultak Nagylakra, sokkal inkább az életösztön hajtotta őket.
A nagylaki erősség azonban csak nagy jóindulattal volt várnak nevezhető, Dózsa keresztesei komolyabb ostromeszközök nélkül is, csupán a nagy létszámfölényükre támaszkodva képesek voltak bevenni azt. Vélhetően ezt felismerve dönthetett úgy Báthori, hogy inkább két részre osztja a csapatát és megpróbál kitörni a gyűrűből.
A nemesi erők egyik része, akiket Báthori vezetett, sikeresen át is vágták magukat a lázadókon és némi kerülővel eljutottak a lényegesen jobban megerősített Temesvárra. A másik csapat azonban rosszabbul járt, őket némi harc után elfogták a keresztesek, és a kezükbe esett nemesekkel, köztük Csáky Miklós csanádi püspökkel, borzalmas példát statuáltak. Karóba húzták őket, magát Csákyt állítólag fejjel lefelé.
Csáky végzete azért érdekes, mert itt megint kap egy keretes foglalatot a történet, mivel ugye a legenda szerint a csanádi püspök volt az, aki vérig sértette Dózsát Budán, így ha egy kicsit durvább módszerekkel is, de Dózsa lényegében csak elégtételt vett a rajta esett sérelemért. A történetet ugyanakkor árnyalja az a tény, hogy Csákynak sosem volt köze az állam pénzügyeihez, így a király sem küldhette hozzá Dózsát pénzért, másfelől pedig igen érdekes, hogy a legenda egy másik változata szerint Telegdy István kincstartó volt az, aki megalázta a keresztesek későbbi vezérét.
Ezzel is csak az a baj, hogy Telegdy a történtek idején évek óta nem kincstartó már, ám mégis van valami, ami összeköti Csákyval. A csanádi püspök mellett ugyanis ő a másik nagynevű nemese a korszaknak, aki a lázadás következtében veszti életét, bár nem Dózsa keze által. Telegdy István ugyanis a legfrissebb kutatások szerint Erdélyben hal meg a Dózsa egy alvezére, Lőrinc pap által vezetett keresztes sereggel vívott szamosfalvi csatában.
A vég
A fellázadt keresztesek mozgalmukat nem képesek országos méretű felkeléssé változtatni, a Magyar Királyság teljes területi egységei maradnak érintetlenül. Nincs nyomuk a kereszteseknek a Dunántúlon, sem Szlavóniában, sem Felső-Magyarországon.
A Dózsa vezette lázadás a Dél-Alföldre, a Bánságra, a Partium egyes területeire és Lőrinc pap betörése következtében Észak-Erdélyre terjedt ki. Érdemes megfigyelni azt is, hogy bár sokan csatlakoznak a keresztesekhez, ám a had átvonulása után szinte mindenhol gyorsan visszaáll minden a régi kerékvágásba. Ez azt jelenti, hogy a kereszteseknek vagy nem volt semmiféle koncepciójuk arra, hogy mihez kezdjenek a kezükbe került területekkel, vagy egyéb okokból nem foglalkoztak a megtartásukkal.
Utóbbira lehet egy jó magyarázat, hogy a Dózsa vezette főhad júniusban belekezdett Temesvár ostromába, ami arra utal, hogy a keresztes vezetés ezt a regionális központot nézte ki magának főhadiszállásul, ami műveleti központként és nagyobb baj esetén alkualapként is nagyon jól jöhetett.
Felmerülhet kérdésként, hogy mégis mekkora lehetett a lázadók serege? A legfrissebb kutatások az eddig rögzült 30-40-50 ezres számokat elvetve arra jutottak, hogy a Dózsa alatt működő fősereg tízezernél több fegyveresből nem állhatott. Lőrinc pap erdélyi hadoszlopa 4500 főt számlált, ha pedig ehhez még hozzácsapjuk azt a pár száz, max. ezer embert, akit Várad környékén az utóbbi hátrahagyott, illetve hitelt adunk annak a beszámolónak, miszerint Buda mellett volt egy másik tábora a kereszteseknek, akiket azonban sikerült szép szóval lefegyverezni, akkor is a végeredmény nem tudja meghaladni a 20 ezer főt.
Az a tény, hogy a keresztes sereg egyik oszlopa betört Erdélybe, illetve, az hogy Dózsa is a főerőkkel Temesvár vívásának kezdett neki, miután egy sor kisebb várost elfoglalt a környéken, azt mutatja, hogy a keresztesek vezére pontosan tudta: egyetlen komoly ellenféllel kell csak számolnia, ez pedig Szapolyai János erdélyi vajda volt.
Szapolyai sokáig nem indult meg Dózsa ellen, ennek oka elsősorban az, hogy a lázadás kitörésekor ő a seregével még a mai Bulgária területén folytatott egy rövid zsákmányszerző hadjáratot, és csak akkor értesült a fejleményekről, amikor június első napjaiban visszatért Erdélybe.
A vajda először a saját tartományának védelmét szervezte meg, majd július 10-én megindult Déváról a mintegy 5-7 ezer főt számláló serege élén az ostromlott Temesvár felmentésére. Azt nem igazán tudjuk, hogy mi történt Temesvárnál, az biztos, hogy a nagy döntő csatáról szóló történetek nem valósak. Ami biztos, hogy Dózsát viszonylag gyorsan elfogták Szapolyai emberei, a vezérét vesztett keresztes had pedig oszlásnak indult.
Ez azt jelentheti, hogy a sereget egyedül Dózsa személye tartotta egyben, és a vezér eddigi ismert tettei alapján jó okkal feltételezhetjük, hogy ezt elsősorban a kérlelhetetlen brutalitásával érte el. Meglehetősen sok olyan beszámolót ismerünk, amelyek arról tudósítanak, hogy sokan kényszerből, Dózsa fenyegetéseinek hatására csatlakoztak a keresztes sereghez.
Ennek a valóságtartalmában nem érdemes kételkednünk, lévén, hogy a lázadás leverését követően született törvények között is szerepel, hogy azt a kapitányt, aki kényszer hatására vállalta el a keresztesek vezetését, nem szabad kivégezni.
Dózsa esetében viszont nem volt kegyelem, a lázadás büntetése egy kegyetlen kivégzés volt. A lázadóvezér fejére izzó vaskoronát tettek és az alvezéreit arra kényszerítették, hogy puszta fogaikkal marcangolják Dózsa húsát.
Meg kell azonban említeni, hogy a végvidéki törvények meglehetősen kemények voltak a korszakban, a lázadók és az árulók jussa hagyományosan valami rettenetes büntetés volt. Ennek megfelelően Dózsa kivégzése is mutat némi hasonlóságot a XV. század utolsó évtizedében fellázadt nándorfehérvári katonák végzetéhez. Velük Kinizsi Pál úgy számolt le, hogy börtönbe vetette őket, és minden nap egyiküket karóba húzatta, majd megsüttette és megetette a többiekkel.
Dózsához igen hasonló véget ért Lőrinc pap is, akit a korábban már említett szamosfalvi csatát követően fogtak el Szapolyai emberei. Az ő augusztusi kivégzésével ért véget hivatalosan is a keresztesek lázadása Magyarországon.
Bár a vezérek büntetése tetteikhez mérhetően brutális volt, ám a lázadás résztvevőit nem büntették meg, a későbbi korok folyamán nagy sérelemként felvezetett röghöz kötés sem valósult meg, egyfelől azért, mert eleve két, egymás hatályát kioltó törvény jelent meg róla, másfelől pedig azért, mert a korabeli viszonyok között amúgy sem lehetett végrehajtani.
Egy sosemvolt népi hős kultusza
Dózsából már a XVI. században bukott hőst csinált Szerémi György a Magyarország romlásáról címet viselő memoárjában, ezt az álláspontot vitte tovább a XIX. században Márki Sándor is, majd ezt turbózta fel az 1945 utáni parasztpárti, illetve kommunista emlékezetpolitika. Bár a történettudomány a mai napig nem tudja, hogy mikor is született Dózsa György, ám erről is politikai döntést hoztak, az MSZMP határozata szerint 1472-ben jött világra a keresztesek vezére.
Az 1972-es 500. évfordulóra elkészült történeti munkák ugyanakkor inkább már árnyalni igyekeztek a kritikátlan Dózsa-kultuszt, a munkálatokban akkor részt vett neves történész, Barta Gábor számos megállapítása megjelenik a fenti írásban is, ám ezekről akkoriban a szűkebben vett szakmai körökön kívül kevesen voltak hajlandók tudomást venni.
Ezzel lehet talán magyarázni, hogy Dózsa emlékezetét a rendszerváltás is érintetlenül hagyta, miközben a keresztesek lázadásának történetét további forrásokkal egészítette ki és tovább árnyalta a szakma. Itt (többek között) C. Tóth Norbert, Neumann Tibor és Lakatos Bálint munkásságára érdemes felhívni a figyelmet.
A felkelés történetét legfrissebben a Keresztesekből lázadók – Tanulmányok 1514 Magyarországáról című, 2015-ben megjelent tanulmánykötet járja körbe, míg Dózsa György személyével és a kialakult kultuszával pedig C. Tóth Norbert Dózsa György. Kultusz és történelem címet viselő 2024-es kötete foglalkozik. Ezen írás gerincét az előbbi két könyvben közölt megállapítások, illetve kutatási eredmények alkotják.
De talán minden levéltári kutatásnál többet árul el Dózsa György karakteréről és a lázadásának emlékezetéről, hogy semmi nyomát nem találni a magyar folklórban. A nagyobb magyar királyok történetei megjelentek a népi emlékezetben is, gondoljunk csak a Mátyás mondakörre, vagy a Ferenc József alakjához fűződő történetekre, de megtalálhatók a lázadók is, ott van Rákóczi, Bocskai és természetesen Kossuth is, de Dózsáról nincs semmi. Ez pedig csak azt jelentheti, hogy Dózsa György kultuszát éppen az a nép nem érezte magáénak, amelyiknek a hősévé később a történetírói felületesség és a politikai szándék előléptette.
Nyitóképünkön Dózsa György (1470-1514) az oszmánok elleni sziculi lázadó vezérének fehéren izzó vastrónra ültetett, szintén fehéren izzó pálcás vaskoronával megkoronázott kínzása, mielőtt felfalnák. társai által, akiket börtönőreik megfosztottak ennivalójuktól”. Fotó: Leemage via AFP
–
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, amely nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést.