Akikre büszke a Fidesz: a Salvini-féle Liga útja az autonómiától a Nutella-mogyorón át a Putyin-szövetségig

Amikor 1984-ben a Milánó vonzáskörzetében, az olasz-svájci határ mellett lévő Varese városában egy közjegyzői irodában megalakították a Lombard Autonomista Liga nevű nonprofit szervezetet, még senki nem sejtette, hogy 40 évvel később az akkor már pártalakulat Liga excentrikus vezetőjének, Matteo Salvininek a legfőbb kampányígérete egy délolasz projekt, a Szicíliát Calabriával összekötő Messinai-szoros hídjának felépítése lesz. Pedig ez jól mutatja, honnan hová jutott ez az alapvetően a gazdag északi tartományok önrendelkezési törekvései miatt létrehozott szervezet.

A Liga jelenleg a köztudatban egy woke-ellenes, putyinpárti, mirgánsellenes, szuverenista, populista párt, pedig alapvetően ők nem az a szélsőjobb, amelyik valami külvárosi létforma dühét viszi bele a politikába, hanem a leggazdagabb, legiparosodottabb, legurbanizáltabb itáliai régiókban megjelenő protekcionizmus és egzisztenciális szorongás kivetülése.

Ebben a Genova-Milánó-Torinó háromszögben a nyolcvanas években, amikor a globalizáció első szele meglegyintette őket, a gyáripar teret veszített, és bár a foglalkoztatottság magas maradt, a munkásosztály helyét elkezdték átvenni a diplomások, a gyárak és családi üzemek egyre kisebb létszámmal működtek és helyükre bejött a szolgáltatóipar, a kreatívipar és egyebek. Olyan társadalmi változások ezek, amelyekre a hagyományos pártok és szakszervezetek nem tudtak választ adni, így jöttek az olyan új szereplők, mint a Liga, amely nem osztályalapon, hanem területi alapon képzelte az érdekvédelmet. Azt üzente, hogy

védjük meg az identitásunkat, a gyökereinket, a szülőhelyünket, az eredeti közösségeket. És nyilván az iparunkat és jólétünket.

Ne feledjük, ezekből a régiókból indult útnak a Fiat, a Ferrero, a Ferrari, a Benetton, a Pirelli, a Luxottica, az Armani, a Delonghi, a Lavazza és még ezernyi ismert olasz cég, amelyek Olaszország lényegét adják. A Ligáéhoz hasonló autonómiatörekvések fő célja alapvetően az, hogy nehogy már más döntse el helyettünk, mire és hogyan megy el a pénzünk. A párt végül Liguria, Piemonte, Lombardia és Veneto régiók összefogásával alakult meg.

A Liga ebben a megközelítésben meghaladta a jobboldali-baloldali politikai felosztást, hiszen nem csak adóktól és bürokráciától sanyargatott a helyi vállalkozók, de a munkájukat elveszítő munkások is sokan szimpatizáltak vele. 

A nyolcvanas években, amikor még nem volt ennyi bevándorló Olaszországban, a párt olyan ellenségképet kreált, amely sokak Dél- vagy Róma-ellenes érzületére alapozott: az északiak által felhizlalt államkasszán élősködő déliek, mihaszna köztisztviselők, és a rablónak mondott római közigazgatás semmittevői közhelyszerű sztereotipizált figurák voltak a Liga-szavazók számára. Ez tökéletesen áttekinthető képlet volt az egyre gyarapodó államadóssággal küzdő Olaszországban.

A szervezet első főtitkára az az Umberto Bossi lett, aki a maga korában igazi politikai nehézfiúnak számított, reszelős hangjával, zsörtölődésnek hangzó udvariatlan bemondásaival. Az olyan húzásai pedig, mint amikor 1996-ban kihirdette a független Padániát, egyenesen nyugtalanítónak és kirekesztőnek tűntek. A dologhoz azért hozzátartozik, hogy Olaszországban a regionális autonómiának más az akusztikája, hiszen öt tartomány már most is rendelkezik bizonyos önrendelkezéssel. 

Umberto Bossi és Silvio Berlusconi az olasz parlamentben

AP

Szóval Bossi: nem ügyvéd, nem közgazdász, egyszerű technikumot végzett, aztán eljárogatott az orvosira, de diplomát sosem szerzett. A hatvanas években táncdalénekesként még egy lemezt is kiadott, aztán baloldali újságot írt, pártjának antifasizmusát (“mi a partizánok harcát folytatjuk”) még pár héttel az előtt is hirdette, hogy koalíciót között volna Silvio Berlusconival és a posztfasisztákkal 1994-ben. 

Akármennyire is közönséges volt a Liga és Bossi, beleértve az elszakadáspárti dühös rendezvényeket, meg az olyan plakátokat, mint amelyen Roma Ladronát, vagyis a tolvaj Rómát megszemélyesítő testes gazdasszony gyűjti össze az északi tyúk által tojt aranytojásokat, a párt mégsem tekinthető olyan helyi szélsőségnek, folklórelemnek, mint ahogyan külföldön gondolkodtak róluk. Ahogyan Stefano Bottoni is felhívta a figyelmet rá a lapunknak adott interjúban, a Liga politikusai harminc éve vezetik a két leggazdagabb olasz régiót, Venetót és Lombardiát. Alapjában véve komoly beágyazottsággal rendelkező helyi politikusokról beszélünk, akiket nem lehet valamilyen jöttment neonáci alakulathoz hasonlítani.