Évek óta Orbán Viktorral kokettál az olasz Liga vezetője, Matteo Salvini, pedig a párt múltja nem a migránsozásban és a hangulatkeltő Facebook-videókban gyökerezik, hanem abban, hogy a virágzó északolasz vállalkozói szféra és az adófizetők pénzét hogyan költi el az ország. Az Orbán Viktor-féle Patrióták pártszövetség újabb tagját mutatjuk be.
Amikor 1984-ben a Milánó vonzáskörzetében, az olasz-svájci határ mellett lévő Varese városában egy közjegyzői irodában megalakították a Lombard Autonomista Liga nevű nonprofit szervezetet, még senki nem sejtette, hogy 40 évvel később az akkor már pártalakulat Liga excentrikus vezetőjének, Matteo Salvininek a legfőbb kampányígérete egy délolasz projekt, a Szicíliát Calabriával összekötő Messinai-szoros hídjának felépítése lesz. Pedig ez jól mutatja, honnan hová jutott ez az alapvetően a gazdag északi tartományok önrendelkezési törekvései miatt létrehozott szervezet.
A Liga jelenleg a köztudatban egy woke-ellenes, putyinpárti, mirgánsellenes, szuverenista, populista párt, pedig alapvetően ők nem az a szélsőjobb, amelyik valami külvárosi létforma dühét viszi bele a politikába, hanem a leggazdagabb, legiparosodottabb, legurbanizáltabb itáliai régiókban megjelenő protekcionizmus és egzisztenciális szorongás kivetülése.
Ebben a Genova-Milánó-Torinó háromszögben a nyolcvanas években, amikor a globalizáció első szele meglegyintette őket, a gyáripar teret veszített, és bár a foglalkoztatottság magas maradt, a munkásosztály helyét elkezdték átvenni a diplomások, a gyárak és családi üzemek egyre kisebb létszámmal működtek és helyükre bejött a szolgáltatóipar, a kreatívipar és egyebek. Olyan társadalmi változások ezek, amelyekre a hagyományos pártok és szakszervezetek nem tudtak választ adni, így jöttek az olyan új szereplők, mint a Liga, amely nem osztályalapon, hanem területi alapon képzelte az érdekvédelmet. Azt üzente, hogy
védjük meg az identitásunkat, a gyökereinket, a szülőhelyünket, az eredeti közösségeket. És nyilván az iparunkat és jólétünket.
Ne feledjük, ezekből a régiókból indult útnak a Fiat, a Ferrero, a Ferrari, a Benetton, a Pirelli, a Luxottica, az Armani, a Delonghi, a Lavazza és még ezernyi ismert olasz cég, amelyek Olaszország lényegét adják. A Ligáéhoz hasonló autonómiatörekvések fő célja alapvetően az, hogy nehogy már más döntse el helyettünk, mire és hogyan megy el a pénzünk. A párt végül Liguria, Piemonte, Lombardia és Veneto régiók összefogásával alakult meg.
A Liga ebben a megközelítésben meghaladta a jobboldali-baloldali politikai felosztást, hiszen nem csak adóktól és bürokráciától sanyargatott a helyi vállalkozók, de a munkájukat elveszítő munkások is sokan szimpatizáltak vele.
A nyolcvanas években, amikor még nem volt ennyi bevándorló Olaszországban, a párt olyan ellenségképet kreált, amely sokak Dél- vagy Róma-ellenes érzületére alapozott: az északiak által felhizlalt államkasszán élősködő déliek, mihaszna köztisztviselők, és a rablónak mondott római közigazgatás semmittevői közhelyszerű sztereotipizált figurák voltak a Liga-szavazók számára. Ez tökéletesen áttekinthető képlet volt az egyre gyarapodó államadóssággal küzdő Olaszországban.
A szervezet első főtitkára az az Umberto Bossi lett, aki a maga korában igazi politikai nehézfiúnak számított, reszelős hangjával, zsörtölődésnek hangzó udvariatlan bemondásaival. Az olyan húzásai pedig, mint amikor 1996-ban kihirdette a független Padániát, egyenesen nyugtalanítónak és kirekesztőnek tűntek. A dologhoz azért hozzátartozik, hogy Olaszországban a regionális autonómiának más az akusztikája, hiszen öt tartomány már most is rendelkezik bizonyos önrendelkezéssel.
Szóval Bossi: nem ügyvéd, nem közgazdász, egyszerű technikumot végzett, aztán eljárogatott az orvosira, de diplomát sosem szerzett. A hatvanas években táncdalénekesként még egy lemezt is kiadott, aztán baloldali újságot írt, pártjának antifasizmusát (“mi a partizánok harcát folytatjuk”) még pár héttel az előtt is hirdette, hogy koalíciót között volna Silvio Berlusconival és a posztfasisztákkal 1994-ben.
Akármennyire is közönséges volt a Liga és Bossi, beleértve az elszakadáspárti dühös rendezvényeket, meg az olyan plakátokat, mint amelyen Roma Ladronát, vagyis a tolvaj Rómát megszemélyesítő testes gazdasszony gyűjti össze az északi tyúk által tojt aranytojásokat, a párt mégsem tekinthető olyan helyi szélsőségnek, folklórelemnek, mint ahogyan külföldön gondolkodtak róluk. Ahogyan Stefano Bottoni is felhívta a figyelmet rá a lapunknak adott interjúban, a Liga politikusai harminc éve vezetik a két leggazdagabb olasz régiót, Venetót és Lombardiát. Alapjában véve komoly beágyazottsággal rendelkező helyi politikusokról beszélünk, akiket nem lehet valamilyen jöttment neonáci alakulathoz hasonlítani.
Egyelőre nem világos, milyen ellencsapásra lehet képes Irán, ugyanakkor Donald Trump táborában is többen úgy látják, hogy Amerikának nem lett volna szabad belekeverednie ebbe a háborúba.
Erről ír a világsajtó.
A nemzetközileg elismert kutató 91 éves volt.
Többféle nézetben is rá lehet nézni az éppen közlekedő vonatokra.
Érdemes lesz minél gyakrabban hidratálni és kerülni a tűző napot a déli órákban.
