Teleszkópos nyalókából lélekgondozó – egy budapesti művészeti galéria, ahol fontos, hogy mosolyogjon, aki belép
13 perc
2024.07.10. 16:00
2024.07.12. 16:14
„A Longtermhandstand egy nemzetközi művészeti galériarendszer és lélekgondozó központ, amelyet Bencze Péter és Lőrincz Réka energetizál. Hosszú távú jövőképpel állunk kézen a kortárs képzőművészet területén” – olvasható az I. kerületi Mészáros utcában található, nem mindennapi kiállítótér ars poeticája, eredetileg angol nyelven, az LTHS weboldalán. A két „energetizálót”, Lőrincz Réka képzőművészt és Bencze Péter művészetközvetítőt kérdeztük a 2022-ben megnyílt kortárs galériáról, amely rövid idő alatt fontos tényező lett a hazai és a nemzetközi szcénában egyaránt.
A mű: E kétmondatos öndefinícióban minden benne van, ami a Longtermhandstandet jellemzi: közvetlenség, állhatatosság, spiritualitás – ezek a tényezők a kettőtök személyiségéből adódnak össze. De honnan indult mindez? Réka, a te neved régebb óta ismert a művészeti világban, mint Péteré, hiszen már befutott ékszertervező voltál, amikor megismerkedtetek 2014-ben.
Lőrincz Réka: Én az Iparon végeztem, tervező szakon, de már a kezdetekben is inkább „képzős dolgokat” csináltam, elsősorban képzőművésznek tartom magam. Bár akkoriban még egész más értékrendszerem volt, a tervezésbe nem vontam be önmagamat, sokkal inkább az volt a célom, hogy azok élvezzék a munkáimat, akiknek készítem. Ez sokat változott az utóbbi években.
A mű: Péter, nálad mi az eredettörténet?
Bencze Péter: Én teljesen outsiderként kerültem a terepre, nincsenek se gyűjtők, se képzőművészek a családban. Illetve – erre nemrég derült fény – van egy 18. századi felmenőm, akinek szobra van a New York-i Metropolitan Múzeumban. De az elmúlt 100 évben nem mozgott senki ezen a pályán.
Viszont egészen kicsi koromtól volt egy fixa ideám, hogy én leszek az első olimpiai bajnok vízilabdázó a családban. Ez végül csak majdnem jött össze, viszont rengeteg olyan dolgot hozott az élsport – például a monotóniatűrés –, amelyek jól jöttek a galériás életben. 6–19 éves koromig a vízilabda határozott meg mindent, az utánpótlás-válogatott keretszintig jutottam. Aztán kiderült, hogy mégsem leszek olimpiai csapattag, akkor született az a döntés, hogy próbáljam ki magam külföldön. Elmentem Angliába, gyerekeknek tartottam vízilabdaedzést, és egy pakisztáni festővel osztoztam egy albérleten Londonban. Ekkor kezdett el érdekelni a kortárs képzőművészet világa, fel akartam térképezni az „art world” struktúráját és működési mechanizmusát. Azután próbáltam a saját képességeimet beilleszteni ebbe rendszerbe, hogy ebben a világban milyen szerepkört tudnék betölteni.
A mű: Így született meg az Everybody Needs Art?
B. P.: Igen. Már akkor nagyon szerettem szervezni, embereket összekötni, ebből lett az első vállalásom, az Everybody Needs Art (ENA). Eszembe jutott ez a név, és ezen regisztráltam 2009-ben a Facebookra, még Londonból, ahol egyébként közben folyamatosan jártam a múzeumokat, kiállításokat. Egyidejűleg azt is megnéztem, hogy szabad-e ez a domain. Az volt. Ezt már izgalmasnak találtam. Akiket bejelöltem a Facebookon, mind azt kérdezték, hogy mi ez az egész, és mivel nem volt reális akkor a galerista háttér, ezért hamarosan ki kellett találni valami formátumot a kiállításoknak, a művészetközvetítésnek – hogy mindenkihez eljusson a művészet, amire mindenkinek szüksége van. Egy év London után hazajöttem, beiratkoztam az akkori Budapesti Gazdaság Főiskolára és 2011-ben a Budai Rajziskolába is, festészetet tanulni. Ez utóbbiba főként azért, hogy találkozzam olyanokkal, akik a területen mozognak; információkat szerettem volna szerezni: hova érdemes menni, mit érdemes megnézni. Így térképeztem fel a hazai szcénát.
2013-ban volt az első kiállításunk az ENA-val Bécsben: a NENI Art Collective meghívására a Tel Aviv Beach 2010 nevű helyen Miss KK munkáit mutattuk be. Majd a családunk Budafoki úti lakásának tetőszintjén is kialakítottam egy kiállítóteret, ez a szabadtéri helyszín, az ENA Viewing Space, egészült ki különböző pop-up terekkel. Ez lett a formátum.
Akkor fogalmazódott meg bennem az is, hogy ha egyszer galériát nyitok, akkor
olyan helyet szeretnék, ahova, ha belépnek az emberek, akkor mosolyognak.
Ugyanis ez egy világszinten fix szokás, hogy bemész egy galériába, és nem szólnak hozzád – közben meg mindenki azt szeretné, hogy milliók fogyasszák a képzőművészetet. Rékával pont azon dolgozunk, hogy megmutassuk, ezt másképp is lehet.
A mű: Láttál erre jó, követendő példákat?
B. P.: Leo Castelliét például, aki a tevékenységével tényleg művészettörténetet hozott létre. Nálunk amellett, hogy az embereknek egy élményfókuszú dolgot tudjunk teremteni, például az atmoszféra által; a másik oldalon fontos, hogy
majd 30-40 év távlatából látszódjon, hogy akik innen indultak, vagy velünk együtt dolgoztak, művészettörténeti jelentőségű életműveket hoztak létre.
A mű: Hogyan találkoztatok Rékával?
L. R.: Egy kiállításomra jöttek el, a Brody House-ba 2014-ben. Vagy 2015-ben?
B. P.: Fukui Yusuke Kiscelli múzeumbéli egyéni kiállításának anyagát készítettük akkor elő a Vörösmarty utcai műtermében, és ő hívta fel a figyelmem Réka tárgyaira.
L. R.: Én nagyon meglepődtem, mert olyan kérdéseket tett fel a művészetről, amelyek abszolút relevánsak voltak, de egészen kizökkentett, hogy ezeket egy számomra teljesen ismeretlen huszonéves srác teszi fel. Azt hittem, valami ugratás. Csak később tudtam meg, hogy miért tudott ő ilyen kérdéseket feltenni. Pedig már a kérdésekre nem is emlékszem.
B. P.: Én emlékszem. Azt fejtegettük, hogy mitől konceptuális az ékszer. Talált tárgyakból készült munkái voltak ott Rékának, köztük egy teleszkópos nyalóka, amit én egészen fantasztikusnak találtam. Megfordult a fejemben, hogy ezt megvenném, igaz, nem volt pénzem, de teljesen rá voltam kattanva. Ő meg hülyének nézett, még az arcára is emlékszem. Aztán eljött megnyitókra, egyre többet beszélgettünk; másfél év volt, mire összejöttünk.
A mű: És hogy születik meg a LTHS?