Darvasi László: „A magyar közgondolkodás mindig valami rögeszmének a foglya”
6 perc
2024.07.15. 17:30
A Rákosi- és a Kádár-rendszerben a szovjet hozza a fogságot. Ma önként vagyunk rabok. Kompromisszumot kötni nehéz. Minek is? Addig tart a meccs, amíg meg nem nyerjük! Ennél ostobább és kártékonyabb fölfogás nem is lehetne. Csak hogy világos legyen, a miniszterelnökről beszélek. Aki nem tud veszteni, győzni sem tud – mondja Darvasi László, akit a XX. század első felében játszódó, lenyűgöző óriásregényéről, a Magvetőnél megjelent Neandervölgyiekről kérdeztünk.
HVG: A Széchenyi Művészeti és Irodalmi Akadémián megtartott székfoglaló előadásában beszélt azokról az ártalmakról, amelyeket nagyregénye egy évtizedig tartó írása közben elszenvedett. Az ülőidegzsábát, a szívpanaszokat bárki el tudja képzelni. De mit kell érteni a személyiség deformálódásán, téveszmék és kényszerképzetek megjelenésén, a zombisodáson?
Darvasi László: Egy arisztokrata, egy zsidó és egy magyar család egymásba indázó történetei válnak szokatlanul terjedelmes és sokszálú elbeszéléssé, ami 1908-tól ötven évet ölel fel. Lehet mondani, hogy a történelem makettként vagy festményként van jelen a háttérben. Az is roppant fontos volt, mi mindent tudhatunk meg az embereimről. A történelem mit művel velük, illetve az ember mi mindent cselekszik, ami végül történelemmé válik. Nagyon fontos, hogy vannak sorsok. Alakulnak a jellemek.
Amikor ilyen, hagyományos karakterekkel dolgozó regényt ír valaki, mint a Bovaryné, ahol a mű minőségét az emberi cselekvések és az emberi tulajdonságok ütközése határozza meg, óhatatlanul maga is beleköltözik a regénye terébe és idejébe, a szereplői közé, hasonul hozzájuk. Átalakul, odaadja a saját énjét, világlátását, identitását. Zombisodik, mondhatni. Viszont van egy rejtegetett, mindentudó elbeszélő, aki folyamatosan váltakoztatja az elbeszélői pozíciókat, és szívesen váltogat férfiinget, blúzt, uniformist vagy munkaruhát.
HVG: A szimpatikus és az ellenszenves szereplő személyiségét is magára húzza?
D.L.: Sok választásom nincsen. Az a jellem, amit kitalálok és működtetni kezdek fejezetről fejezetre, szimbiózisba kerül velem. De ez a kollégákkal is így van. Egy zsidó író, Jonathan Littell híres regénye, a Jóakaratúak a nácik galíciai, ukrajnai népirtásáról szól, az író ebben a műben egy náci tiszt személyiségével azonosult. Én hagyományos karakterekkel dolgoztam, fontos szereplőim egyéniségébe magam is beleköltöztem.
A legfontosabb figurám egy nő lett, Sós Erna. Gyönyörű dolog nőnek lenni, Sós Ernának lenni. És átkozottul nehéz is volt persze. Erna szerelme, Gál Endre tanár novellákat ír, amiket a Nyugatnak küld. Az ő alakjában mintha magamat parodizálnám. Nyilván kicsit akkor is magamról írok, amikor Lackó Sándor vagy a zsidó Ármin doktor cselekedeteit irányítgatom. Gyakran tanácskozom a szereplőkkel: „Na, te mit mondanál erről?” – kérdezem. Vagy: „Figyelj, mi lenne, ha azt válaszolnád, hogy …?” Erre ő: „Nem, nem.”
Azt hiszem, úgy írtam, ahogy a színházban zajlik a próbafolyamat, vagy ahogyan egy filmforgatás zajlik, amikor a rendező megállítja a felvételt, és beszélni kezd a színészekkel. Megtárgyaljuk. Érvek itt, érvek ott. A hőseim utóbb rendesen megjárják a poklot, mindenki tapossa a magáét. Nem terveztem el, és nem gondoltam, hogy így lesz. A most készülő negyedik kötetben a harmadik generáció tagjaival még van dolgom. Azt hiszem, nekik is vannak igényeik.
