Hitt, tűrt, támogatott: a „tudatosan nem látó” Donáth László élete

Testi fogyatékosságát nem titkolta, a vele először beszélőknek akár úgy is tűnhetett, kérkedik azzal, hogy a fél szemére vak. Donáth Lászlóra az 1989. június 16-ai gyászünnepen, Nagy Imre és mártírtársai temetésén figyelhetett fel a szélesebb nyilvánosság, ő mondta az egyik búcsúztatót az ’56-os forradalom honvédelmi minisztere, Maléter Pál sírjánál.

Akkortól kezdődően szaporodtak meg a demokratikus ellenzék tevékenységéből részt vállaló, az egyháza renitenseként emlegetett lelkipásztorral készült interjúk. Ezek között jószerével nem akadt egy sem, amelyben ne ejtett volna szót a romániai Snagovban „begyűjött stigmájáról”.

A 69. évében járó, a múlt héten szívinfarktusban elhunyt Donáth minden útja Snagovba vezet(ett) – vissza. A Bukaresttől negyven kilométerre fekvő tóparti község a XX. századi magyar történelem szimbolikus helyszíne: 1956 novemberében oda deportálták a szovjet fegyverekkel kíméletlenül levert forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét, küzdőtársait és valamennyiük családtagjait.

A szovjet pártvezér, Nyikita Hruscsov és magyar vazallusa, Kádár János cselszövése nyomán huszonhat felnőttnek és tizenhárom kisgyermeknek lett kényszerű, géppisztolyos őrökkel és kutyákkal őrzött börtöne a román kommunista elit üdülőkomplexuma. 1957 tavaszán onnan hurcolták vissza Budapestre, s állították vérbíróság elé a forradalom egykori vezérkarát. Hozzátartozóik a száműzetésből csak a justizmord ítélet kihirdetése után térhettek vissza Magyarországra.