Csizmadia Ervin: Orbánnak van, de az ellenzék tartozik a választóknak egy világképpel

Magyarország (korántsem egyedülálló módon) külső mintákhoz igazodik, és ennek jeleit bőven megtaláljuk a legújabb rendszerváltás idején is. Történelmi hagyomány ez az igazodás: a dualizmus liberális rendszer volt, a Horthy-korszak keresztény-nemzeti, a Kádár-rendszer pedig szocialista.

Az 1990-ben induló új rendszer kezdetben jelző nélküli demokráciaként működött, és természetesen ismét külső, nyugatos mintákra támaszkodott – ahogy ezt a Kormányzásra várva, a magyar ellenzék nemzetközi és történeti című kötetünkben ezt részletesen bemutatjuk. Az 1980-as és 1990-es évek fordulóján mindenki demokrata volt, Magyarországot afféle „demokratikus éltanulóként” tartották számon. A szovjet blokk országai közül az 1980-as években itt indult meg és jutott a legtovább a nyugatos gondolkodás, rendszerváltás előtt itt volt a legerősebb ez a nyugatos elköteleződés (mint azt részletesen bemutattam Diskurzus és diktatúra című könyvemben); a korai nyugatos erők pedig, ha nem is azonnal, de 1994-ben kormányzati hatalomra tettek szert. (Természetesen az Antall-kormány is Nyugat-barát volt, de nem abban az értelemben, ahogyan a késő Kádár-korszakban megjelenő nyugatos elitek. A kormány bukása épp annak volt köszönhető, hogy a 90-es évek közepének magyar társadalma erősen kötődött a késő 80-as évek örökségéhez).

A demokráciaépítési modell kívülről jött, a magyar pártpolitika fő tagoló elve a külső közeghez való viszony lett. Az 1990 utáni korszakban a külső közeghez való viszony sokáig egyértelműen pozitív, mert a Nyugat nem várja el, hogy Magyarország feladja a nemzetállami létezés visszaszerzésének élményét, és az 1990-es évek elején a nemzeti szuverenitás védelme még a magyar balliberális pártok programjaiban is szerepel.

A külső közeghez való viszony problémája akkor fokozódik, amikor a nyugati trendek egyértelműbben eltolódnak a nemzetállamiság felől a globális és internacionális struktúrák felé. Ez nagyjából már a 2000-es évek eleje-közepe. Ekkor már erősebben jelentkezik a poszt-nacionalista gondolkodás és a globalizáció. A liberális mintaországoknak ez a változása nagyban közrejátszik abban, hogy a magyar rendszerváltás sokáig uralkodó elit magatartása, a mintakövetés mellett megjelent egy alternatív magatartás, a mintaformálás. A magyar közéletben az 1980-as évek második felében megjelenő elitek mintakövetők, a velük szemben 1994-től saját politikai felemelkedését indító Fidesz pedig mintaformáló. A kettő között az a különbség, hogy míg a mintakövetés hívei egy statikusan létező, lényegében kész Nyugathoz akarnak adaptálódni, amely egy világos mintát jelent, addig a mintaformálást vallók egy dinamikus Nyugatot képzelnek el, amely nem tekinthető véglegesnek, s amelyet ők is alakítani tudnak.

Az egész magyar pártverseny szempontjából meghatározó ez a két Nyugat-értelmezés, valamint az, hogy az utóbbi fokozatosan kiszorítja az előbbit.

A korai nyugatosság fennmaradása addig tart, amíg az induló elitcsoport ereje megvan az alapeszme védelmezéséhez. Amikor az ereje megcsappan, megjelenik egy másik értelmiségi kör, amely nemcsak a Nyugatról való gondolkodásban hoz új mintát, de a pártrendszert is átformálja.