Háború Ukrajnában
Több mint három éve tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
„’56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij, aki belevitte az országát egy háborús védekezésbe” – mondta Orbán Balázs a Mandiner Stratégiai Részleg című műsorának adott interjújában szeptember 25-én, és ezzel csatt, az Orbán-Titanic nekiütközött a hülyeség-jéghegynek.
Persze a miniszterelnök politikai igazgatója, illetve karrierje nem fog kettétörni, és pillanatok alatt elsüllyedni, de jó esély van rá, hogy ezzel közép-, hosszú távon komolyan ártott a saját pozíciójának is (és persze arról is lemondhat, hogy valaha páncélosdandárt neveznek el róla).
Az, hogy az Orbán-kormány(ok) irányából időről időre érkeznek olyan megszólalások, amelyek a szélesebb nyilvánosság jelentős részében gyanakvást ébresztenek a Fidesz–KDNP prominenseinek józan észhez fűződő viszonyát illetően, nem újdonság: amikor a miniszterelnök Brüsszelt moszkvázza, vagy amikor Szijjártó külügyminiszter Kirgizisztánban keres menedéket az Európai Unióban reánk leselkedő veszedelmek elől, a kritikusan gondolkodó politikafogyasztó eltűnődik azon, hogy létezik-e egyáltalán olyan hosszú féreglyuk, amely össze tudja kötni a valósággal azt a dimenziót, amelyben a kormány lakik.
