A hazai politikai változásokat nem lehet elintézni azzal: az autokrácia kiszorította a demokráciát – a Méltányosság Központ elemzése

A magyar politika négy kihívásának értelmezése címmel ad közre vitairatot és szervez konferenciát a Méltányosság Politikaelemző Központ. Az első rész a Nyugathoz, a második rész a liberális demokráciához fűződő viszonyt elemzi, a harmadik rész a sokpárti demokrácia esélyeit vizsgálja.

Sorozatunk célja megtalálni azokat a kulcsterületeket, amelyek összegzik, mi és miért változott meg a rendszerváltás utáni magyar politikában. A Nyugat-kép, a demokrácia és a pártrendszer beható vizsgálata után a sorozat utolsó részében a történelemről lesz szó. Illetve arról, hogy „a történelem vége” rendszerindító teóriából hogyan jutottunk el „a történelem visszatér” teóriáig.

A történelem fogalma kicsit elvontabb, mint a Nyugat, a demokrácia és a pártok fogalma. Ugyanakkor elemzése mégsem kerülhető meg, merthogy az egész 1990-es rendszerváltás a történelem megszűnésének tézisére épült. Az átmeneti időszakban széles körben hittek abban az emberek, hogy a világrendek harcára alapozott korszak véget ér, és azt egy teljesen más, a demokrácia világméretű győzelmére épülő korszak váltja. Hozzá kell tennünk: amilyen népszerű volt „a történelem vége” tétel az átmenet korában (és sokak számára ma is), ugyanolyan közhellyé vált egy idő után „a történelem visszatér” tétel. Egy biztos: mind a a történelem vége, mind a történelem visszatérése olyan kihívás a rendszerváltó magyar társadalom számára, amelyről hosszabban kell beszélnünk. Látni fogjuk ugyanis, hogy például a történelem vége nem túlzottan szerencsés itthoni interpretálása súlyos következményekkel járt.

Elemzésünk két fő állítás köré épül. Az első az, hogy „a történelem vége” tételt, bár sokat szajkóztuk, nem értettük meg. Túlságosan arra koncentráltunk, hogy valami véget ért, és nem arra, hogy milyen értelemben ért véget. Márpedig ha kicsit értőbben olvastuk volna Fukuyamát, talán jobb magyarázó elvekre teszünk szert. A második állításunk – ebből kiindulva – pedig az, hogy az elmúlt 35 év talán legérdekesebb fejleménye:

a történelem vége tétel rossz, nem értő olvasása miatt a liberalizmus szenvedte el a legnagyobb, mondhatni: döntő vereségét.

A 20. század nagy részében ugyanis a liberalizmus történelmi tan volt, míg az átmenettől kezdődően a liberalizmus a jelenbe szorult, és a történelmi szerepét sem nem tudta, sem nem akarta megjeleníteni. Ebből nem is következhetett más, mint vereség, de minimum a terep átengedése a jobboldalnak, amely e miatt is a történelemmel való kapcsolattartás egyetlen letéteményésévé vált.

A „váratlanul” előjövő magyar múlt

A magyar politikai közbeszéd egyik legtöbbet idézett – és leginkább félreértett – tétele volt anno, hogy a történelemnek vége van. Francis Fukuyama először 1989-ben írt ezzel a kérdőjeles címmel cikket, amelynek fő tézisét 1994-ben (immár címében kérdőjel nélkül) könyv formátumban is kifejtette.

A tétel vulgarizálását okozó félreértés abból adódott, hogy mondanivalójának két rétege van. Az első az, hogy vége van-e a történelemnek; a második pedig az, hogy milyen értelemben van vége. Akik csak az előbbire figyeltek, azok könnyen juthattak arra a következtetésre, hogy ettől kezdve csak a jelen (a demokrácia kiépítése, az intézmények megteremtése) számít. Akik azonban észrevették, hogy Fukuyama azt is firtatja: milyen értelemben ért véget a történelem, azok, nem követték el azt a hibát, hogy a jelent a múlttól teljesen elszakítva vizsgálják. Az egész magyar rendszerváltásnak kulcskérdése ez, s azért is következhetett be sokak számára csalódás, mert a magyar demokrácia kiépülését pusztán a nyugati jelen felől értelmezték, és eszükbe sem jutott, hogy a demokrácia kiépülésének folyamatában egyszer majd a magyar múlt is szót kérhet.

Persze nem véletlenül alakult ez így, hiszen 1989–90-ben valóban úgy tűnt, hogy csak a nyugati jelen játszik. Ennek ékes példája maga a kelet-közép-európai demokratizálás, amely a nyugati minta segítségével elsöpörte a szovjet rendszert és a térségben mindenütt demokráciákat hozott létre. Ha pedig nincsenek diktatúrák, akkor – ahogy Fukuyama is írja – megszűnnek a két rendszer közötti történelmi konfliktusok. Ha nincs többé a „jó” demokrácia mellett a „rossz” diktatúra, s csak a demokrácia marad, akkor kvázi megszűnnek „jó” és „rossz” konfliktusai, és az emberiség fejlődésének egy új szakaszába lép. Itt tehát a nagy győzelemből származó határtalan optimizmusról van szó, vagy másképpen: a liberális demokrácia univerzális triumfálásáról.

Fukuyama csele