A Till-gyilkosság láttatja igazán, mekkora gond az ügyészség presztízsvesztése

A Till Tamás-ügyet mára talán senkinek sem kell bemutatni, de a biztonság kedvért rögzítem a legfontosabb tényeket. Az akkor 11 éves Till 2000. május 28-án tűnt el, a nyomozás során valódi áttörésre azonban egészen 2024 júniusáig kellett várni. A rendőrség kapott egy fülest a Bács-Kiskun megyei ügyészségről, így rekonstruálni lehetett a történteket és végül sikerült rábukkanni a holttestre is: bebetonozva találták meg, személyazonosságát pedig a viselt ruhák és DNS-vizsgálat alapján sikerült igazolni. 

F. János, a jelenleg letartóztatásban lévő gyanúsított, a tanúk befolyásolásával került érdemben a rendőrség látókörébe – számolt be Bogdány Gyula alezredes az ORFK sajtótájékoztatóján. Először csak tanúként hallgatták ki, mert az volt a hivatalos álláspont, hogy a cselekmény büntethetősége 15 év eltelte után elévült. Szabadon is engedték, majd múlthét szombaton az ügyészség indítványa alapján mégis letartóztatták. 

A jog oldaláról vizsgálva az esetet amellett továbbra sem lehet elmenni, hogy az elévülés bekövetkezett-e vagy sem. Ebből a szempontból minden más jogkérdés másodlagosnak számít. Ha ugyanis az elévülés bekövetkezett, akkor nem lehet felelősségre vonni a tettest. 

Melyiket kell nézni? 

Nehezíti a helyzetet, hogy a büntetőügyekben mindig két időállapotban hatályos Büntető törvénykönyvet (Btk.) kell egymással összehasonlítani és értelmezni. Egyrészt az elkövetéskor, tehát a gyilkosság pillanatában hatályosat, másrészt az elbíráláskor, azaz az ügydöntő határozat jogerőre emelkedésekor hatályos Btk-t. Ezek közül pedig azt kell alkalmazni a maga teljes terjedelmében (nem kombinálva a kettőt), amelyik az elkövetőre nézve enyhébb elbírálást tesz lehetővé. 

Nem igaz tehát, hogy a visszaható hatály teljesen kizárt, és csupán az elkövetés után meghozott súlyosabb szabályok alkalmazását tiltja a büntetőjog (az elkövető ugyanis ezeket nem ismerhette az elkövetéskor, vagyis nem mérhette fel, hogy milyen szankciókra számíthat – így sérülne a törvényesség, a jogbiztonság és vele a jogállamiság). Gulyás Gergely kormányinfón nemrég úgy fogalmazott, hogy remélhetőleg a 2000 májusi jogi helyzet alapján sincs akadálya az elkövető felelősségre vonásának. Erre éppen azért utalhatott, mert ha a régi Btk. szerint megtörtént volna az elévülés, akkor azt a helyzetet nem lehetne módosítással az elkövető terhére visszamenőlegesen „orvosolni”.

Ellenben a jelen ügyben a jogalkotó az ügydöntő határozat jogerőre emelkedéséig szabadon módosíthatja a Btk-t, és ezt a módosítást már alkalmazhatják is – feltéve, hogy összességében jobban jár így az elkövető, mint a régi elkövetéskori Btk-val. Ha például az elbíráláskori törvény lehetővé tette az elévülést, míg az elkövetéskori nem, akkor az elbíráláskori új Btk-t kell alkalmazni és meg kell szüntetni az eljárást vagy fel kell menteni a vádlottat (ha már megkezdődött a bírósági szakasz). Ha azonban az ügydöntő határozat jogerőre emelkedéséig úgy módosítják a Btk-t, hogy az az elévülést kizárja, viszont továbbra is kedvezőbb feltételeket kínál az elkövető számára (pl. enyhébb büntetést tesz lehetővé), akkor az új Btk-t kell alkalmazni.  

Utóbbi esetben tehát hiába szigorította a jogalkotó a törvényt annak korábbi állapotához képest, így is alkalmazható lesz, mert az elkövetéskori Btk-nál még mindig kedvezőbb feltételeket biztosít – ilyenkor pedig nemcsak lehet, de egyenesen kötelező is azt alkalmazni a büntetőperben. Megjegyzem, az elkövető nyilván akkor járna a legjobban, ha az elkövetés és az elbírálás közötti teljes időintervallumból a számára éppen legenyhébb törvényi szabályozást lehetne „kimazsolázni” és alkalmazni. Ilyesmit legutóbb az 1878-ban útnak indított Csemegi kódex tett lehetővé, amely az első magyar nyelvű átfogó büntető törvénykönyv volt, egészen 1962-ig (a kódex időbeli hatályra vonatkozó rendelkezéseinek egyébként ma is akadnak támogatói a jogtudományban). 

Elévült? 

Konszenzus mutatkozik abban, hogy az elkövetéskor hatályos 1978. évi Btk. kizárja az elévülést. Ezt nem is kell igazán túlmagyarázni: a törvény úgy fogalmaz, hogy az emberölés súlyosabban minősülő esetei nem évülnek el. F. János ellen pedig a Bács-Kiskun Vármegyei Főügyészség aljas indokból, különös kegyetlenséggel, tizennegyedik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett emberölés bűntette miatt indítványozta a letartóztatást, tehát összesen három minősítő körülmény megvalósulását is megalapozottnak látták. 

A labda tehát az új Btk-nál pattog, amely viszont konkrétan már nem említi az adott bűncselekményt, hanem az elévülést az életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekményeknél általánosan zárja ki, és ide tartoznak az emberölés minősített esetei is. Viszont a fiatalkorúakra vonatkozó kivétel-szabályok azt írják elő, hogy ha az életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntethető bűncselekményt elkövető személy már betöltötte a 16. életévét, de a 18-at még nem, akkor legfeljebb 15 év szabadságvesztést kaphat. Az elkövetéskor 16 éves F. János pedig épp ebbe a kategóriába esik.

Ilyen maximumokat a törvény amúgy meghatároz enyhébben büntetendő bűncselekményekre is, így például az 5 évet meghaladó tartamú szabadságvesztéssel büntetendő cselekménynél is legfeljebb 5 év szabható ki egy 16 éves elkövetővel szemben. Az elévülés határidejének kiszámításánál az új Btk. pedig azt is rögzíti, hogy a fiatalkorúakra az enyhébb időtartamok az irányadóak. 

F. János így távozhatott szabadon a rendőrségről a tanúként tett beismerő vallomása után: a gyilkosság idején még nem volt 18 éves, a feltételezett 15 éves elévülés pedig mára eltelt (ha 18 éven felüli lett volna, akkor elévülésről szó sem lehetne, hiszen nem merülne fel a 15 éves kedvezőbb felső határ alkalmazása az elévülésre). Az előbbi érvelést osztotta Hack Péter, az ELTE ÁJK Büntető Eljárásjogi és Büntetés-végrehajtási Jogi Tanszékének tanszékvezetője és hozzá hasonlóan a kormányzati álláspont is ez volt, ahogy annak Tuzson Bence igazságügyi miniszter is hangot adott múlt héten. 

Ugyanakkor a büntetőjog rendkívül fontos alapelve, hogy a törvényt nem lehet tetszés szerint kiterjesztően értelmezni. Az új Btk. úgy fogalmaz, hogy a büntethetőség „elévülése határidejének számításánál” irányadóak a fiatalkorúakra érvényes kivételes szabadságvesztési maximumok, azaz más célra – a számításon kívül – ezeket a rendelkezéseket fogalmilag nem lehet használni. Így például arra sem, hogy az elévülést mégis lehetővé tegyék egy olyan bűncselekménynél, ahol a törvény ezt kategorikusan kizárta. Az életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntethető bűncselekmények ugyanis súlyuk alapján a törvény által olyan csoportot alkotnak, ahol az elévülés szóba sem jöhet. 

Tehát az elévülés szempontjából nem azt kell vizsgálni, hogy az adott elkövető ellen technikailag kiszabható-e életfogytiglan, hanem azt, hogy az adott bűncselekményt általában a törvény olyan súlyosnak tekinti-e, hogy az életfogyit tartó szabadságvesztés kiszabását is lehetővé teszi. Múlt pénteki közleménye szerint utóbbi álláspontra helyezkedett az ügyészség is: „Mind az elkövetéskori, mind a jelenleg hatályos Btk. kizárja a büntethetőség elévülését a minősített emberölés esetében. Az elévülés kizártsága tehát a bűncselekményhez kapcsolódik – a hatályos törvényben az életfogytiglani szabadságvesztéssel fenyegetettsége miatt –, nem pedig az elkövetőhöz.” 

Utólagos korrekció 

Az elévülés dilemmájának eldöntéséhez a kormány jelenleg törvénymódosítást is szükségesnek tartott. A Parlamentben egyhangúlag (tehát az ellenzéki képviselőkkel együtt) támogatták a javaslatot, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmények elévülésének kizártságát a fiatalkorú elkövetők esetében is tegyék egyértelművé. Az indoklás szerint a javaslat célja, hogy az esetlegesen felmerülő jogértelmezési bizonytalanságot megszüntesse, azaz úgy tűnik mégsem tényleges szigorításról lenne szó.

Ebből viszont az is következik, hogy a kormány álláspontja mostanra közeledhetett az ügyészségéhez. Ráadásul ha csak egyértelműsítésről van szó, akkor egyáltalán mi szükség van a módosításra, látva, hogy az ügyészség és a letartóztatást elrendelő nyomozási bíró is úgy értelmezte, hogy a jelenleg hatályos szabályok alapján sem történt elévülés. Ha mindez a jogalkalmazóknak nem jelentett akadályt, akkor kijelenthető, hogy semmi szükség a már-már szokássá vált tisztán politikai célú reaktív jogalkotásra. 

Az ügyészség közleménye, a nyomozási bíró döntése és végül a törvénymódosítás indoklása is mind azt bizonyítja, hogy

F. János bűnössége esetén az elévülés nem lehet gátja a felelősségre vonásnak, mert – módosítás ide vagy oda – az elévülés beállta egyik törvény alkalmazásánál sem merülhet fel a bírósági értelmezés során. 

Kérdések persze így is lesznek: a bűnösség, a kiszabható büntetés pontos mértéke, a körülmények megítélése és a bizonyíthatóság rengeteg munkát adnak majd a szakembereknek. E körben újból fontos kérdés lesz, hogy melyik törvény biztosít összességében enyhébb megítélést az elkövetőre nézve. 

Tízmillió jogász országa 

Gyakori jelenség Magyarországon (és talán máshol is a világban), hogy a közérdeklődésre számot tartó eseményeknél hirtelen mindenkiben megszólal a belső szakértő. A válogatott meccsek alatt jobban látjuk a lest a videóbírónál. Köztudott, hogy aki egyszer lesiklott egy hegyről az onnantól sí- és/vagy snowboard oktatónak minősül. A Csernobil sorozat megjelenése után tízmillió reaktormérnök és atomfizikus országa lettünk. A határozott álláspontok megléte egyfelől az egészséges közgondolkodás fontos pillére, másfelől az egyén számára kihívást is hordoz magában: minél telítettebb a véleménypiac, annál nehezebb kiszűrni a valóban szakszerű információt. 

Hasonlóan reagált a jogásztársadalom a Till Tamás-gyilkosság fejleményeire. Csak úgy cikáztak a különféle állásfoglalások, olykor egészen váratlan szereplők kerültek egy platformra. Úgy tűnt, hogy az általánosan elfogadott jogi vélemény az lesz, hogy sajnos elévült a büntethetőség, és nincs mit tenni. Így például Hack Péter – akit tanszékvezetőként hozzá nem értéssel nehéz lenne vádolni – úgy fogalmazott, hogy bármennyire érthető a szülők elkeseredése és a közvélemény felháborodása, egy sok évszázados jogelvet kellene felrúgni, de még az EU-ból is ki kellene lépni akkor, ha börtönbe akarjuk zárni az elkövetőt.  

Tuzson Bence igazságügyi miniszter, jogász, korábban ügyvéd szintén nagy bátorsággal jelentette ki, hogy „a kiskorú esetében életfogytig tartó szabadságvesztést nem lehet kiszabni a jelenlegi szabályok alapján, és ezért ez a bűncselekmény nem tartozik abba a körbe, amelyik nem évül el.” Magyar György büntetőjogi ügyvéd a Klub Rádióban a „miért évült el?” kérdésre nemes egyszerűséggel annyit mondott , hogy „mert ilyen a jogszabály”. Bárándy Péter volt igazságügy-miniszter, büntetőjogi ügyvéd ugyancsak a Klub Rádiónak azt nyilatkozta, hogy az elévülés 15 év után bekövetkezett.  

Az említett jogászok mind fontos képviselői a szakmának, szavuk legalábbis mérvadónak számít. Ugyanakkor úgy tűnik,  

mindegyikük elfelejtette a büntetőjog értelmezésének talán legfontosabb alapelvét: a kiterjesztő értelmezés tilalmát, amit egyébként minden joghallgató fejébe baromi alaposan bele szoktak verni  

és jó eséllyel bukást is ér a vizsgán, ha valaki nem érti az elv lényegét: vagyis, hogy a jogalkalmazónak a lehető legszorosabban kell tartania magát a törvény betűjéhez.  

A nyomozó hatóságok kétségkívül hibát vétettek, amikor először tévesen ítélték meg az elévülés kérdését, de az ügyészségnek legalább volt annyi lélekjelenléte, hogy ezt gyorsan korrigálja: egyértelmű közleményt adtak ki és indítványozták a letartóztatást, amelynek múlt szombaton a nyomozási bíró helyt is adott, ezzel megerősítve a helyes jogértelmezést.  

Amikor ezt az ügyészség meglépte, szembement Tuzson Bence igazságügyi miniszterrel és az általa képviselt hivatalos kormányzati állásponttal. A hirtelen jött törvénymódosítgatással a kormány pedig meglehetősen lenéző gesztust tett a hozzá egyébként lépten-nyomon lojális ügyészség felé: nagyon úgy tűnik, hogy előzetesen nem kérték ki az ügyészek véleményét. Utólag viszont a törvényjavaslati indoklásban mégis legalább részben idomultak az ügyészségi állásponthoz. 

Ha valamikor, akkor itt és most kézzel tapintható, hogy mekkora probléma az ügyészség presztízsvesztése. Az ügyészek hivatásuknál fogva a büntetőjoggal kelnek és fekszenek, ezért magától értetődőnek kellene lennie, hogy ezen a területen az ő véleményük a mérvadó. Ráadásul úgy tűnik, nekik lett igazuk a nyomozási bíró szerint is. Mégis: látványosan kudarcba fulladt az ügyészség próbálkozása a kedélyek lecsillapítására. Szabadon mondhatott fűt-fát számos elvileg hozzáértő, sőt, hatalmi pozícióban lévő jogász, mert a hosszú évek alatt a tekintélyétől önmagát megfosztó ügyészség képtelen volt a nyilvánosságban eldöntötté tenni az égető jogkérdéseket. Addig is tombolhat a politikai haszonszerzés és a gyakorta céltalan felháborodás.  

Mostanra nem nehéz belátni, hogy hol lesz meg a böjtje például a Magyar Péter-féle hangfelvételes semmittevésnek, a korrupciós ügyekben tett rengeteg eredménytelen feljelentésnek és az elsikált nyomozásoknak, nem is beszélve Polt Péternek az ügyészség feddhetetlen működését ecsetelő parlamenti beszámolóiról. Meglehetősen kínos és kissé szomorú, hogy az ügyészség eszménye mára olyannyira le lett járatva, hogy láthatóan a kormány már egyeztetésre sem méltatja az ügyészeket. 

Egy dologra azért érdemes odafigyelni: ahogy a hatalom intézményeiben mindenhol, úgy az ügyészségen is dolgoznak tisztességes és hozzáértő emberek és abban is biztosak lehetünk, hogy ők sincsenek rendesen megfizetve. Így inkább a vezetőkre érdemes igazán haragudni. 

Nyitókép: Till Tamás, Facebook / BRFK