A magyar kormány nem tudott túllépni a saját árnyékán – mérleget vontunk az EU-elnökségről

Voltak, akik szerint nem is kellene engedni, hogy a magyarok jelen helyzetben elnökséget adjanak. Például azért, mert az Európai Parlament szerint a magyar berendezkedés már nem teljes demokrácia, hanem választási hibrid autokrácia. Komolyan azonban ez nem merült fel, így a magyar elnökség hat hónapja rendben lezajlott, “Magyarország megcsinálta”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden rendben is volt: nem meglepő módon erősen túlpolitizált volt ez az időszak, amely a magyar kormány szerint rendkívül sikeres volt. Szerintünk nem.

Bürokratikus vagy politikai?

Az elnökségi időszak legvégén Orbán Viktor bedobta azt, hogy az elnökségre készülve döntést kellett hoznia: bürokrata vagy politikus elnökséget vigyen-e Magyarország. Ezt a dilemmát – Orbán elmondása szerint – Nicolas Sarkozy volt francia elnök vetette fel neki, s ennek hatására született meg a döntés: bizony, politikai elnökséget kell vinni. Bár más kormányok ilyen dilemmát nem hoztak a nyilvánosság elé, de hagyjuk meg a választás szabadságát a magyar miniszterelnöknek. A politikai elnökség azt jelenti Orbán értelmezése szerint, hogy politikai téren aktív a féléves ciklus, és nem azt számolgatják, hogy hány jogszabályt sikerült tető alá hozni, milyen kezdeményezések indultak útjukra az elnökségnek köszönhetően. Vagyis: inkább a békemisszió legyen az, amiről emlékezetes marad ez a fél év, mint holmi törvényekről, amelyek esetleg jobbá teszik az európaiak életét.

Tény, a magyar elnökség egy átmeneti időszakban jött, EP-választások után, kialakuló új parlamenti struktúrával, átmeneti Európai Bizottsággal. Az új biztosi testület csak december 1-jén kezdte meg a munkáját, azon a napon, amikor az Európai Tanács új elnöke, a portugál António Costa is hivatalba lépett. Vagyis a jogalkotásban részt vevő három intézmény éppen teljesítményének minimumát nyújtotta ebben a hat hónapban. Ezt nem lehet felróni Orbán Viktornak, ötévente minden soros elnökségnek szembe kell néznie ezzel a helyzettel.

A magyar kormány azonban nem éri be azzal, hogy a körülmények elszenvedője legyen, a magyar elnökséget hatalmas sikernek, viszonyítási pontnak tekinti. Ez azonban nem igaz. Sem bürokratikusan, sem politikailag, sem pedig a kormány által sorolt területeken nem valósított meg olyan sikereket, ami az elnökség teljesítményének kellene betudni.

Ha a propaganda nem hangoztatná ezeket az “eredményeket”, akkor illő tisztelettel tudomásul vennénk, hogy az idő múlása alól nem mentesült a magyar elnökség sem. Így azonban kénytelenek vagyunk cáfolni az állításokat.