Grecsó Krisztián: Nem törődtem azzal, hogy megégetem magam

Mi húzódik a talányos szerzői utasítás hátterében, miszerint „Az Apám üzent kitalált történet. A valósággal való egyezés nem a véletlen műve”?

Szerepel a regényben például találkozásom Kántor Péterrel, de azt nem állíthatom, hogy tudtam, mit gondol. Pedig leírtam. A jelenet innentől kezdve valóságos vagy fiktív? Vannak olyan linkek a könyvben, amelyek kivezetnek belőle. A fejezetcímek mind egy-egy irodalmi művet jelölnek. Kántor Péter esetében ez a Valaki feljegyzéseiből című vers, amely az utolsó kötetének szerintem a legszebb darabja. Ha valaki beleolvas, láthatja a regényemben megismert Kántor-gondolatokat a másik oldalról.

Nyíltan közli az olvasóval, hogy a történet Erikje azonos a szerzővel, bár ezt magától is sejtheti, aki kicsit is jártas az ön életművében. Miért volt szükség a névváltoztatásra?

A családunk múltját az első világháborúig feltáró kutatások és a fantázia alapján írt szövegrészek egészen addig jól működtek, amíg el nem érkeztem a születésem idejéig. Ahogy személyes viszonyom lett a történetekhez, vagyis érintetté váltam, egyre nehezebben ment a munka. Az oldotta meg a helyzetet, hogy megteremtettem egy alteregómat, így eltartottam magamtól a figurát. A történetmesélésben sok minden segíthet.

A családi emlékezet tudni vélte például, hogy a dédnagypapa elszerette a szerelmétől a dédnagymamát, akit aztán ezért egész életében büntetett. Ezt férfiszemszögből akartam elmondani, de amikor a nagynéném elmesélte, milyen vágyai voltak egy falusi lánynak, és hogyan kellett óvnia magát, nézőpontot váltottam, és szárnyra kapott a sztori. Mert megtudtam, hogy a függetlenség igénye, a felvilágosult viszony a tanuláshoz, az élethez nem urbánus találmány, a falusi lányokban ugyanúgy megvolt.

Grecsó Krisztián

Fazekas István

Talált valami különös módszert arra is, hogy a saját emlékeiben mélyre ásson?

Ez láncelven működik. Elindulsz egy emléken, belakod, mint egy szobát. Megpróbálod a cselekmény legapróbb részleteit felidézni, kezdve azzal, hogy akkor honnan jöttél, utána hova mentél. Az eleje bitang nehéz. Olyan, mint a futás: hetekig nem okoz örömet, csak fájdalmat. Amikor már majdnem feladnád, akkor sikerül átesni a holtponton. Emellett sokat interjúztam rokonokkal, szemtanúkkal, és a családfakutató Sárvári László segítségével elért, akár négy nemzedéken átívelő történetek láttán nyilvánvaló lett, ez nem aparegény, hanem transzgenerációs könyv.

Mintha megelőzte volna az autofikció nemzetközileg is felívelő ágát, mert bármennyire utálta korábban, hogy azonosítják a szereplőivel, mindig csak önmaga vált a könyvei hősévé.

Mondhattam bármit, mindig is alanyi szerző voltam. Megmosolygom, ha azt magyarázzák, hogy bármilyen szinten újat hoz az autofikció. Ugyan már! És Szabó Magda? És a több mint négyszáz éves első európai regény, a Don Quijote, ami Cervantes kalandos életéből táplálkozik? Vagy Gombrowicz hatalmas, gyönyörű és indulatos naplóéletműve? Nincs új a nap alatt. Legfeljebb a forma más.

Ön mennyiben számít újítónak?