„Családunk minden generációja bizonyítéka az ő erejének” – interjú a holokauszttúlélő Lily Ebert dédunokájával
14 perc
2025.01.26. 18:30
A tavaly 100 éves korában elhunyt, bonyhádi születésű auschwitzi túlélő, Lily Ebert többé nem tart már történelmi fogadóórát a TikTokon, de a dédunokája folytatja a munkáját, és továbbviszi a szellemiségét. Dov Forman szerencsére már évekkel ezelőtt valami olyasmire vállalkozott, amit túlélők leszármazottainak sokasága – tapintatból, félelemből vagy tudatlanságból – nem tud, mer vagy akar megtenni: kérdezett, amíg még lehetett. A holokauszt generációkon átívelő súlyáról, a szembenézés jelentőségéről és Lily Ebert megtörhetetlen életerejéről is beszélgettünk nem sokkal Auschwitz felszabadulásának a 80. évfordulója előtt.
A legnagyobb bosszú a nácik ellen – Lily Ebert így tekintett a családjára, a gyerekeire, unokáira, dédunokáira, és 100 évesen még az ükunokája megszületését is megérhette. A dédunokájaként hogyan tudsz kapcsolódni az ő sorsához?
A dédanyám – vagy ahogy a családban mindig is hívtuk: Száfta (nagymama héberül) – mindig azt mondta, hogy minden egyes családi ünnep, minden újszülött unoka, dédunoka és immár ükunoka is egyfajta győzelem a nácik felett. A dédunokájaként mélyen kötődöm a sorsához. Családunk minden generációja bizonyítéka az ő erejének, a kitartásának és annak, hogy nem hagyta, hogy a gyűlölet győzzön. Amikor az örökségére gondolok, hatalmas kiváltságnak érzem, hogy részese lehetek, és felelősséget érzek azért, hogy tovább vigyük az általa ránk hagyományozott értékeket: a szeretetet, a toleranciát és a reményt.
Lily 1988-ban tért vissza először Auschwitzba. Mit mondott erről az útról? Miért érezte, hogy vissza kell mennie, és hogyan birkózott meg az érzelmeivel?
A visszatérését Auschwitzba úgy írta le, mint egy mélységesen fájdalmas, de szükséges lépést. Azért ment vissza, hogy tisztelegjen az édesanyja, az öccse és a húga emléke előtt, és mindenki másnak az emléke előtt, aki nem élte túl. A visszatérés volt az ő eszköze arra, hogy biztosítsa: a történeteiket nem fogják elfeledni. De valami nagyobb dologról is szólt – a dac és a diadal kinyilvánítása volt.
Azt mondta magának: „Itt vagyok, nemcsak túléltem, hanem gyarapodtam is.” Száfta zsidó fiatalokkal tért vissza – egy új generációval, köztük a saját családtagjaival –, és együtt léptek át Auschwitz kapuin. Ez alkalommal a saját szabad akaratából, a saját feltételei szerint ment vissza. Számára ez a tett jelképezte mindazt, amit a nácik megpróbáltak elpusztítani, de nem sikerült nekik: a zsidó életet, a kitartást és egy elszakíthatatlan lánc továbbfűzését. Száfta soha nem volt hivatott túlélni, de ő mégis túlélte, és a túlélését küldetéssé tette, hogy a világot felvilágosítsa arról, mi történt ott. Visszatérése az emlékezésről, a gyászról, a megemlékezésről és a tanításról szólt. Bátor tett volt, és emlékeztetett arra, hogy a remény és a túlélés fénye még az elképzelhetetlen sötétség ellenére is fennmaradhat.
Ez a visszatérés egyfajta fordulópont is volt, onnantól kezdve kezdett el beszélni az auschwitzi emlékeiről és tapasztalásairól – nemcsak a saját családjának, hanem a szélesebb nyilvánosságnak is. Emlékszel, mit éreztél, amikor először megtudtad, hogy min ment keresztül a dédnagymamád?
Amikor először értesültem arról, hogy mit kellett átélnie Szaftának, letaglózott az egésznek szörnyűsége, és lenyűgözött az ő ereje. Soha nem fogom elfelejteni, amikor először láttam az auschwitzi tetoválását: A-10572. Ez a tetoválás a nácik által ellene és az emberiség ellen elkövetett elképzelhetetlen bűnökre emlékeztetett. Én magam soha nem kértem volna, hogy megmutassa a számát, de egyszer egy péntek esti vacsora alatt az egyik barátom, aki 12 éves volt akkor, mindössze egy évvel idősebb nálam, megkérdezte tőle, hogy láthatja-e.
Emlékszem, hogy Száfta lassan feltűrte az ingujját, megmutatta neki a tetoválást, és elmagyarázta, min ment keresztül. Abban a pillanatban tudatosult bennem először, hogy ő egy túlélő. Tudtam róla azelőtt is, de amikor láttam a számot, és hallottam, hogy ilyen közvetlen és személyes módon beszélt róla, akkor lett igazán éles a fókusza a tapasztalatai valóságának. Nehéz elképzelni, hogy valaki, akit szeretsz, ilyen elképzelhetetlen szenvedést él át, és ő mégis úgy dönt, hogy optimistán és előre tekintve építi újjá az életét. Ez a pillanat még mélyebb csodálatot váltott ki belőlem.
A közös könyvetekben, a néhány éve magyarul is megjelent Lily fogadalmában azt írta: „nem az áldozatuk voltam, hanem a túlélőjük”. Mi táplálta benne ezt a mentalitást?
Az élet jóságába vetett rendíthetetlen bizalma, a hite és a családja iránti szeretete. Száfta nem hagyta, hogy az identitását azok határozzák meg, akik megpróbálták elpusztítani. Erőt merített abból, hogy képes volt túlélni, és abból a gondolatból, hogy valami értelmeset tud alkotni ezután.