Az oroszok szinte minden eddiginél nagyobb tempóban nyomulnak előre, amikor Trump végre távolodni látszik Putyintól
Az amerikai elnök most kezdi talán megérteni, hogy Vlagyimir Putyin sok mindent akar, de az ukrajnai béke ezek között nem szerepel.
1942. március 25-én csaknem ezer fiatal, szlovákiai zsidó lány – köztük sok tizenéves – szállt vonatra Poprádon. Akkor deportálásról a hivatalos kommunikációban még szó sem volt, „szerződéses munkásokként” hivatkoztak rájuk, ők pedig a legjobb ruhájukban indultak útnak, hogy az országuk szolgálatában dolgozzanak néhány hónapig. Valójában övék volt az eső auschwitzi női transzport. Egy hihetetlen és elképzelhetetlen világot kellett felfogniuk, amikor megérkeztek.
Amikor a vonatuk befutott Auschwitzba, a civilizáció és a pokol között még feszült egy vékony hártya. A vonat magas platójáról a lányok az SS-őrök egyre hangosabb üvöltözése közepette nem tudták eldönteni, hogy lemásszanak-e, vagy ugorjanak. Aztán ugrottak.
Földet érve lesimították a szoknyájukat. Az idősebb városi lányok ellenőrizték, hogy a harisnyájukon nem futott-e fel a szem.
Az életet és a halált sokszor csak egy rendes ruha választja el.
Mintha már most meghaltak volna
Heather Dune Macadam a 999 fogoly című könyvében így írja le a belépésüket Auschwitzba: „A lányok a földúton bizonytalanul lépegetve érkeztek meg az apokalipszis színterére. Úgy botorkáltak a számukra idegen, fagyos földön, mintha sem testben, sem lélekben nem lennének egészen jelen. Előttük felemelkedett egy piros-fehér csíkos határsorompó, ők pedig, mint minden Auschwitzba érkező fogoly, átbotladoztak az öntöttvasból írt hazugság alatt: Arbeit Macht Frei. (…) Egy magas kéményű, hatalmas téglaépület láttán Linda odasúgta az egyik barátnőjének: „Ez biztosan a gyár, ahol dolgozni fogunk.”
Valójában az egyik, még beüzemelésre váró gázkamra volt.
