Lehetett-e újabb pilóta-öngyilkosság az Air India júniusi tragédiája?
Nemcsak a gépeket kell karbantartani, hanem a pilóták lelkét is.
1942. március 25-én csaknem ezer fiatal, szlovákiai zsidó lány – köztük sok tizenéves – szállt vonatra Poprádon. Akkor deportálásról a hivatalos kommunikációban még szó sem volt, „szerződéses munkásokként” hivatkoztak rájuk, ők pedig a legjobb ruhájukban indultak útnak, hogy az országuk szolgálatában dolgozzanak néhány hónapig. Valójában övék volt az eső auschwitzi női transzport. Egy hihetetlen és elképzelhetetlen világot kellett felfogniuk, amikor megérkeztek.
Amikor a vonatuk befutott Auschwitzba, a civilizáció és a pokol között még feszült egy vékony hártya. A vonat magas platójáról a lányok az SS-őrök egyre hangosabb üvöltözése közepette nem tudták eldönteni, hogy lemásszanak-e, vagy ugorjanak. Aztán ugrottak.
Földet érve lesimították a szoknyájukat. Az idősebb városi lányok ellenőrizték, hogy a harisnyájukon nem futott-e fel a szem.
Az életet és a halált sokszor csak egy rendes ruha választja el.
Mintha már most meghaltak volna
Heather Dune Macadam a 999 fogoly című könyvében így írja le a belépésüket Auschwitzba: „A lányok a földúton bizonytalanul lépegetve érkeztek meg az apokalipszis színterére. Úgy botorkáltak a számukra idegen, fagyos földön, mintha sem testben, sem lélekben nem lennének egészen jelen. Előttük felemelkedett egy piros-fehér csíkos határsorompó, ők pedig, mint minden Auschwitzba érkező fogoly, átbotladoztak az öntöttvasból írt hazugság alatt: Arbeit Macht Frei. (…) Egy magas kéményű, hatalmas téglaépület láttán Linda odasúgta az egyik barátnőjének: „Ez biztosan a gyár, ahol dolgozni fogunk.”
Valójában az egyik, még beüzemelésre váró gázkamra volt.
