Szépek voltak, fiatalok és szabadok – egy 40 évvel ezelőtti „iparos” gólyabál emlékei a Főfotóban

Mostanában a szokásosnál többször olvasni a MOME-ról – for all the wrong reasons, mondhatnánk –, illetve az ügy kapcsán az egyetemi autonómia és szabadság kérdéséről. Ez különös aktualitást ad annak a kiállításnak, amely a Főfotó Galériában még jövő hét keddig megtekinthető.

Az analóg fotósboltként, kiállítóhelyként és vendéglátó térként is funkcionáló Főfotó nagy belmagasságú, tágas különtermének közepére ezúttal egy több méter hosszú állványt helyeztek el, amelyen egy közel húsz éve kiadott könyv raktáron maradt példányaiból látható több mint 30 darab, két sorban, más-más oldalpárnál kinyitva. A szorosan egymás mellé installált „könyvfolyam” egyes elemei már a kiadás évében, 2007-ben is időugrásra invitáltak: egy akkor húsz – mára már negyven – évvel ezelőtti gólyabál résztvevőit dokumentáló fotókat és hozzájuk tartozó rövid bemutatkozó szövegeket tartalmaznak.

Ezt a bizonyos gólyabált a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem elődjén, a Magyar Iparművészeti Főiskolán tartották, 1985-ben. Azon a főiskolán, ahol a rendszerváltás előtti időkben – hasonlóan több más, akkori művészeti felsőoktatási intézményhez – mintha nagyobb lett volna a szabadság, mint az épület falain kívül.

„Ez még abszolút a KISZ időszaka volt, de nálunk már nem volt kötelező KISZ-tagnak lenni. Volt valami extra szabadság,

az Iparművészeti Főiskola már ’85-ben is egy szabadságsziget volt Budapesten.

Azt éreztük, hogy egy olyan helyen vagyunk, ahol a legjobb dolgokat csinálhatjuk, nagyon magas szintet követeltek a tanárok” – mondja Czeizel Balázs fotográfus és könyvtervező. „A mi időnkben egy évfolyamra körülbelül 60 ember járt, ez a szám ma már jóval magasabb. Akkoriban az volt a főiskolai tanrend, hogy az első évben mindenki alapképzésre ment, tehát bármire is vették fel – keramikusnak, textilesnek, bárminek –, az alapképzésen mindenkinek ugyanazt kellett tanulnia. Volt, hogy teljesen új dolgokat, és emiatt az érdeklődés az alapképzés alatt meg is változhatott. Én kvázi ott lettem fotós, pedig grafikára vettek fel, így másodévtől az egyik szakom a fotográfia lett a könyvtervezés mellett. Tehát ott már 1985-ben az a felsőoktatási gyakorlat volt érvényben, amely jóval később a bolognai rendszer nevet kapta.”

A kiállítás megnyitója

Csipes Antal

Czeizel Balázs másodéves volt akkor, amikor Bodor Ferenc és Lugosi Lugo László fotográfus kitalálták, hogy a főiskolai gólyabál ideje alatt fotókat fognak készíteni, pontosabban Lugosi készíti el a Bodor által a folyosón elkapott, és pár percre a kamera elé invitalt bulizók egész alakos portréit egy sima fal előtt. Lugosi Lugónak ezek a fotográfiái első pillantásra nem különösebben izgalmasak vagy meglepőek, de mivel a mából nézve időkapszulaként működnek, minden egyes évvel, minden újabb társadalmi fordulattal vagy jelentősebb politikai-gazdasági történéssel kapnak még egy árnyalatot.

A Hajas Tibor Öndivatbemutatóját is megidéző képeken az önmagukat képviselő, néha kissé zavart, néha vicceskedő pózt felvevő, felnőtt koruk legelején lévő emberek egy még éppenhogy zárt, kissé unalmas, de kiszámítható világból néznek a kamerába.

Szépek, mert fiatalok, szépek, mert egy adott politikai keretrendszeren belül annyira szabadok, amennyire a szabályok megszegése nélkül csak lehetett.

„Egy gólyabál a Főiskolán jó budapesti programnak számított ‘85-ben. Nem véletlenül vannak olyan figurák is a képeken, akiknek nincs sok közük az Iparművészetihez, vagy effektíve a művészeti oktatáshoz, de mivel ez egy jó szubkulturális esemény volt, eljöttek” – mondja Czeizel Balázs. „Zugligeten voltunk a klasszik, timpanonos-oszlopos épületben. Ott, ahol most a MOME új épületei vannak, focipálya volt, meg fű.”

Zsigmond Gábor a mostani kiállításnak helyet adó Főfotó nevű kávézót, fotóboltot és kiállítóhelyet egyesítő többfunkciós kulturális teret 2019 óta viszi üzlettársával, Krasznai Jánossal, akivel korábban négy közös fotóalbumot is készítettek, köztük a megrendezett portrékat tartalmazó, nagy sikerű Magyarok ‘94-et.

Zsigmond Gábor 1985-ben azonban még csak 15 éves volt, így nem lehetett ott a szóban forgó gólyabálon. Számára és Krasznai számára is ebben a történetben igazából Lugosi Lugo László személye a fontos, ezt a kiállítást is valójában a három éve elhunyt fotográfus emlékének szánták.

Oldalpár az Időről időre – 1985 című könyvből

Időről időre – 1985

A kérdésre, hogy milyen személyes élményei vannak Lugosi Lugóval kapcsolatban, Zsigmond Gábor azt válaszolja: „Miután a Práter utcai »egyetemen« (az egykori Práter utcai szakképzőben, ahol fotográfusok generációi tanulták meg a szakmai alapokat – a szerk.) végeztem, Lugosi Lugo asszisztenseként dolgoztam három éven keresztül. Mentem vele fotózásokra, például Hobo-lemezborító készítésre vagy különféle épületfotózásra. Cipeltem a lámpáit, segítettem a beállításokban – igaz, volt, hogy bent felejtettem a fénymérőjét a térben, úgy, hogy az benne is maradt a kész képben, egyikünk se vette észre. Jóval később pedig, amikor a társammal már megnyitottuk ezt a helyet, Lugo sokat járt ide be mint vendég. Nagyrészt miattunk, de a közelünkben lévő Szabó Ervin Könyvtárban található Budapest Gyűjtemény miatt is.

Az a munkája volt talán a legsikeresebb, amelynek keretében a Klösz György által a 19. sz. második felében megfotózott budapesti helyszíneket dolgozta fel újra úgy, hogy ugyanazokon a helyeken, ugyazokból a nézőpontokból készített képeket. Tudta, hogy Klösz szekérről fényképezett, ezért ő is bérelt egy teherautót, és sokszor azon állva fotózott. Lugó nagyon közel állt hozzánk, barátok voltunk. Erre a kiállításra készülve eleinte abban gondolkodtunk, hogy a saját kortársai által róla készült portrékat állítjuk ki, mert elég sok ilyen kép létezik, például Vető János vagy Zátonyi Tibor fotói, de végül azt az ötletet elvetettük, és ennél, az általa 1985-ben készített anyagnál maradtunk. Viccelődtünk is a társammal, hogy végre nálunk öregebb emberek jönnek majd el, hajrá, jöjjenek a 60-asok!”

1985-ben készített fotó Hegedűs Ágnesről és Czeizel Balázsról

Lugosi Lugo László

És a hatvanasok jöttek is. A kiállításmegnyitóra sok egykor megfotózott „iparos” jött el megnézni a képeken fiatalkori önmagát, és meghallgatni Czeizel Balázs nyitóbeszédét, aki később felidézte azt is, hogyan lett az 1985-ös, egy esti fotózás képeiből húsz évvel később album: 

„A 2000-es évek elején együtt dolgoztam Lugóval valamin, egy csomagolást terveztünk, ő csinálta a fotográfiát, én a grafikai részét, amikor megkérdeztem tőle, hogy hol van az az 1985-ben készült anyag, mert emlékeztem a fotózásra. Kiderült, hogy bár elő volt hívva a sok negatív, de nem történt vele semmi. Az az ötletem támadt, hogy csináljunk belőle könyvet. Készítettem egy dummyt (könyvmakettet – a szerk.), és kitettem egy asztalra azon a bulin, amit kifejezetten erre szerveztem a főiskolán (akkor már nevében is egyetemen), hogy mindenki nézegethesse, és hogy megtaláljuk a még hiányzó neveket. Mindenki ismert valakit, így nagyjából össze lehetett hozni. Persze így is voltak olyan képek, amelyeket nem tudtunk beazonosítani, melléjük a kész könyvben nem is került név.  De a napokban hallottam, hogy volt olyan, aki megjelent a kiállításon, bemutatkozott, és mondta, hogy látja magát az egyik fotón.“

A 2007-es kiadású albumban nyilvánvalóan a fotográfiáé a főszerep, de a szöveges rész sem érdektelen. A fotózással egyidőben magnófelvétel is készült, és a kissé suta, de éppen ezért kicsit humoros, legtöbbször csak alapadatokat tartalmazó rövid párbeszédek ott olvashatók minden egyes fotográfia mellett.

A kiállítás megnyitója

Csipes Antal

„Ez úgy történt, hogy a Bodor Feri, aki könyvtárosként alapfigurája volt akkor a főiskolának – mintegy szociális munkásként létezett mindenki érdekében, mindenhol ott volt, a gyengébbeket erősebbé tette, az erőseket kedves iróniával szekálta, de barátkozott mindenkivel – azon a gólyabálon egy diktafonnal a kezében terelte be az alanyokat Lugo középformátumú kamerája elé. Szerencsére az általa felvett hanganyag is megvolt Lugónál egy fiókban. Leírattam a szöveget – Bodor néha szarkasztikusan, de barátságosan poénkodott –, és ezt is felhasználva találtam ki a könyv struktúráját” – meséli Czeizel Balázs.

1994 óta Bodor Ferenc könyvtáros, építészeti és iparművészeti szakíró sem él már. „A Bodor” nevét sokan a Magyar Narancsban egykor folytatásokban, később önálló kötetben kiadott Pesti presszók című könyv szerzőjeként; esetleg a megszűnéséig fontos kulturális helyként működő Tölgyfa Galéria vezetőjeként; kiállítások, vitafórumok, művészeti estek szervezőjeként; a városi folklór kiváló ismerőjeként és gyűjtőjeként ismerhetik. De persze sokan emlékeznek rá egyedi, fanyar humorú, nagyszerű személyisége miatt. A könyvben szereplő rövidke párbeszédekből mindez persze nem nagyon derül ki, de azért jó, hogy ezek is fennmaradtak, a fotókat minden esetre remekül egészítik ki.

Mint ahogy a négy, előszóként szereplő rövid szöveg is: Kopek Gábor, Garaczi László, Lugosi Lugo László és a könyv kiadója, Kieselbach Tamás rövid írásai.

Nézzék meg a március 11-ig látható kiállítást, és adják át magukat a nosztalgiának!

Nyitóképünkön Szigeti Szilvia, Bodor Ferenc és Bozsodi Zsolt portréja. Fotó: Lugosi Lugo László

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!