„Ebbe a tükörbe nehéz belenézni” – unokájuk fotózta végig Marika és Sándor tízéves búcsúját
Szajki Bálint fotóriporter éveken át dokumentálta, ahogy nagymamája otthon ápolja súlyos beteg nagypapáját.
Amikor Charles Marshall konföderációs ezredes 1865. április 9-én bezörgetett Wilmer McLean gazda virginiai Appomattox Court House-ban található házának ajtaján és engedélyt kért, hogy az Észak-Virginiai Hadsereg parancsnoka, Robert E. Lee tábornok az ő portáján adhassa meg magát az Amerikai Egyesült Államok szárazföldi hadereje fölött parancsnokló Ulysses S. Grant altábornagynak, minden bizonnyal kevés döbbentebb ember volt a földkerekségen a házigazdánál.
A McLean fejében cikázó gondolatok között egészen biztosan előkelő helyet foglalt el az a jelenség, amit egyesek a vakvéletlen szeszélyének, mások a történelem fintorának neveznek, míg a hívő keresztények elsősorban Isten kifürkészhetetlen útjait látják benne. McLean gazda joggal mondhatta el magáról a későbbi élete folyamán, hogy az amerikai polgárháború az ő kertjében kezdődött, majd a szalonjában ért véget.
Wilmer McLean egy módosabb, a korabeli déli felső középosztályhoz tartozó farmer volt, aki a háború előtt a virginiai Manassasben élt, volt egy takaros háza, egy hozzá tartozó szép nagy ültetvénnyel és tizennégy rabszolgával. A polgárháború legelső nagy összecsapását 1861. július 21-én részben az ő birtokán vívták, ez volt az első Bull Run-i csata. A konföderációs sereg egyik parancsnoka, P.G.T. Beauregard tábornok McLean házában rendezte be főhadiszállását és az erre felfigyelő unionista tüzérség egy szerencsés találattal szét is lőtte a gazda konyháját.
A konföderációs sereg győzelmével végződő csata után döntött úgy a McLean család, hogy a háború főhadszínterének tekinthető területről valami csendesebb és nem utolsó sorban veszélytelenebb környékre költöznek, így esett a választásuk a félreeső kicsiny falura, Appomattox Court House-ra. Ez a település ugyan hivatalosan Virginia állam Appomattox megyéjének székhelye volt, ám már a polgárháború kitörését megelőző években hanyatlásnak indult, így McLean nyugodt szívvel gondolhatta, hogy ha valahova, akkor ide biztosan nem követi a háború. Csak akkor jött rá a tévedésére, amikor 1865. április 8-án és 9-én is puskaropogástól és ágyúdörgéstől lett hangos az egyébként nagyon is csendes környék.
A McLean-ház 1865-ben
Wikimedia Commons
A háború, amit nem lehetett elkerülni
A XIX. század közepére az Amerikai Egyesült Államokban jóformán két társadalom létezett. Az egyik a munkaerő szabad áramlásán és a gyors iparosodáson alapult, a másik fundamentumát pedig a rabszolgatartásra épülő ültetvényes mezőgazdaság képezte.
A rabszolgaság intézménye már a gyarmati idők óta jelen volt az észak-amerikai kontinensen és idővel földrajzilag is elkülönült a többi területtől. Ennek alapját a gyarmatok közötti határvita képezte, aminek következtében létrejött a Pennsylvaniát, Marylandet, Delaware-t és Virginiát egymástól elválasztó Mason-Dixon vonal. Később, a XIX. század elején ez lett a két társadalom között húzódó hallgatólagos határvonal, a tőle délre található államok rabszolgatartók voltak, az északra elhelyezkedők pedig szabadok.
Ez az íratlan megállapodás meglehetősen sajátosnak tekinthető és magában rejtette a későbbi konfliktust is, hiszen a területen élőknek a korszakban meghatározó geopolitikai gondolkodása nem észak-déli, hanem kelet-nyugati irányú volt.
Már az amerikai függetlenségi háború okai között is szerepelt az a viszonylag ritkán idézett sérelme a gyarmati lakosságnak, miszerint a Kanadát benépesíteni kívánó brit korona megtiltotta számukra a nyugati irányú költözést.
A függetlenség kivívása után pedig nem igazán volt olyan felelős politikai vezetője az országnak (függetlenül attól, hogy mit gondolt a rabszolgaságról), aki ne hitte volna mélyen, hogy az Egyesült Államok történelmi küldetése a nyugati irányú terjeszkedés és végső soron a Csendes-óceán partvidékének elérése.
Rabszolgák az 1800-as évek közepén
AFP / Ann Ronan Picture Library / Photo12
Ez a terjeszkedés viszont új közigazgatási egységek kialakítását igényelte a frissen megszerzett területeken és itt már nem sikerült tartós megállapodásra jutni a két félnek. Rendre visszatérően késhegyig menő viták (ha szó szerinti bicskázás nem is történt, de a Szenátus üléstermében arra volt példa, hogy az egyik déli szenátor a sétapálcájával kis híján agyonverte a rabszolgatartást ellenző északi kollégáját) zajlottak arról, hogy az államközösségbe belépő egyes új területeken tiltsák, vagy engedélyezzék a rabszolgatartást.
