„Kicsikém, kicsi Viola, tudod-e, mi vár rád? Nemsokára egy kapun kell átmenned, és minden meg fog változni körülötted. Édesanyád világra hoz téged, és te látni fogod a szemeddel is őt, és ő is látni fog téged! Ne félj majd, ha összeszorul kicsire a helyed, csak rövid időt kell kibírnod.” – így hívogatta egy alkalommal a pszichológus a kisbabát, akinek az anyukájával rendszeresen beszélgetett. Az anya nagyon félt, előző babája születése nem volt felhőtlen.
Lehet azon tépelődni, vajon csakugyan érti-e Viola az emberi beszédet. Az is kérdéses, mennyire az ő félelméről van szó, és menyire az anyáéról, esetleg a szintén jelen lévő apáéról. Tény, hogy pár nap múlva Viola háborítatlanul megszületett egy kórház szülészetén. Születése után még magzatmázasan és lüktető köldökzsinórral került anyja hasára, ahol addig mocorgott, nyöszörgött, kapaszkodott, amíg megtalálta az illat forrását, és rácuppant a tejecskére.
Páros kín, alázat
A két élmény, szülés és születés egybefolyik, egymástól szétválaszthatatlanul. Az anya és a baba érzései megjelenhetnek egymás számára, mint egy ember képmása abban a végtelen sorban, amikor beáll a lift két párhuzamos tükre közé. „A csecsemő/is szenvedi, ha szül a nő./Páros kínt enyhíthet alázat.” – írta József Attila Nagyon fáj című 1936-os versében, sejtve, amit a perinatális, a szüléssel, születéssel foglalkozó tudományág az utóbbi húsz évben bizonyított be: a csecsemő átéli a születést, hat rá.