Rákosiék 1949-ben megmutatták, hogyan gyűrheti uralma alá egy párt az Akadémiát

„Kérem a tisztelt Akadémiát, hatalmazza fel az elnökséget, hogy két nagy jótevőnknek bejelenthessük az újjászületett Akadémia megalakulását, kifejezhessük mély hálánkat, és felkérjük őket, hogy Akadémiánk sorsát továbbra is a szívükön viseljék.” Ekképpen hangzott a felszólítás fél évszázaddal ezelőtt, 1949. november 29-én, amelynek nyomán aztán a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) éppen az idő tájt megtizedelt közgyűlése ellenszavazat nélkül adta meg a kért jogosítványt Rusznyák Istvánnak, a frissiben megválasztott elnöknek.

A két „nagy jótevő”, Rákosi Mátyás és Gerő Ernő – a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) főtitkára és helyettese – persze nem a hálatelt szavakból értesült az „újjászületésről”, vagyis arról, hogy az akkorra mind korlátlanabbá váló hatalmuknak immár az Akadémia is meghódolt.

Az ünnepélyes aktusig négyéves, igencsak girbegurba út vezetett. Pótó János történész, aki 1994-ben a Történelmi Szemlében Harmadik nekifutásra címmel jelentetett meg hosszabb tanulmányt „a tudomány fellegvárának bevételéről”, a Magyar Kommunista Párt (MKP) első, igaz, még igen körvonalazatlan próbálkozását 1945 tavaszára datálja. A lehetőség a patinás testület tagjai közötti nézeteltérés miatt adódott. Az MTA ugyanis – mint azt egy másik kutató, Péteri György a Századvég című folyóiratban közzétett tanulmányában megállapította – a második világháborút követő hónapokban ugyancsak az újjáalakulás gondjaival küszködött.

A tudományos eredményt visszaigazoló akadémikusi cím ugyanis az MTA alapszabálya szerint visszavonhatatlan volt, ám egyes akadémikusok korábbi politikai szerepvállalása rossz tárgyalási pozícióba hozta az egyébként sem a radikális újítások testületeként ismert tudós társaságot. Így volt ez annak ellenére is, hogy a háborús bűnösök listájára került történészt, a kultuszminiszteri tárcát is viselt Hóman Bálintot, a fajelméletet tudományos alapon elismerő Orsós Ferenc patológust, valamint a tiszteleti tag Habsburg József főherceget – az alapszabály módosításával – 1945 júliusában kizárták. Ám ezzel a testülettel szembeni elégedetlenséget a háborús felelősség kérdésére akkor oly érzékeny közéletben nem sikerült leszerelni. Főleg azért, mert az elégedetlenek vezérszónoka nem más, mint az Akadémiába a harmincas évek végén csak ímmel-ámmal befogadott tudós, a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert volt, akinek tudományszervezési elképzelései már eleve szöges ellentétben álltak akadémikustársai gondolkodásával.

Mint azt Péteri György említett tanulmányában részletezte: Szent-Györgyi a tudományos kutatás állami támogatásának megszerzése érdekében akkoriban „átmenetileg” nemcsak elképzelhetőnek, de egyenesen „kívánatosnak” nevezte a politika „igazságosztó” szerepvállalását.

Így ütközik a politika és a tudomány ma:

Az MKP és Szent-Györgyi együttmenetelése azonban nem tartott sokáig, a Nobel-díjas tudós 1947-es Amerikába távozása után véget is ért a kommunisták első MTA-ellenes ostroma. Bár a fennmaradt iratok azt bizonyítják, hogy az MKP vezetése ezt követően radikálisabb eszközök igénybevételét is fontolgatta, utóbb mégis úgy döntött: közvetlenül az egyházi iskolák államosítása után „helytelen volna a közvéleményt az Akadémia szétverésével izgatni”.

Új taktika született tehát: egyrészről a „lassú meghalasztás” egy konkurens szervezet létrehozása és szinte teljes pénzelvonás révén, másrészről pedig az erre hajlamos, illetve a kívánatosnak ítélt tudósok „átcsábításával”.